Vízumok és táborozás Amerikában – Szeretem a munkám #54

Mircsi 22 éves, program koordinátor és vízum ügyintéző, bár ő inkább úgy szereti hívni, hogy visa manager. :) A CCUSA nevű amerikai központú cégnél dolgozik Budapesten. A cég nyári munkákat (főleg táborosakat) közvetít diákoknak az USA-ba és Kanadába. “Ja, és a legjobb az egészben: mivel nyáron az irodában nincs túl sok munka, ezért júniusban mi is felszállunk egy repülőre, és elrepülünk a táborunkba Amerikába!!” 

Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

mircsi-usa

New York — a csapat gulyást kóstol a táborban — Hálaadás — Brooklyn-híd.

- Hogyan kezdődött a történeted, és mit is csinálsz pontosan?

Én is lelkes táboroztatóként kezdtem 2011-ben. Visszatértem egy évvel később is, aztán elkezdtem az itthoni irodának is dolgozni, ami főleg abból állt, hogy boldognak-boldogtalannak az élményeimről meséltem, hátha valaki kedvet kap, és persze mivel úgy adódott a lehetőség időnként az irodában is kisegítettem.  Kapcsolatot tartok a jelentkezőinkkel, bíztatom, lelkesítem őket, beszedem tőlük a papírmunkát, válaszolok a kérdéseikre, ügyes-bajos dolgaikat próbálom megoldani, együtt örülök velük, amikor találunk nekik munkát. Nyílt napokat is tartok az irodában, telefonokra, e-mailekre válaszolok.

Amikor vízumidőszak van (februártól júniusig), járok a nagykövetségre, viszem a vízumjelentkezéseket, intézem az időpontokat és próbálok mindenki kérdéseire válaszolni.

Nyáron nincs semmi teendő az irodában, így én is átavanzsálok program résztvevőjévé, és én is visszamegyek a táboromba, Észak-Karolinába. Csináltam már mindenfélét: konyhai munkát, mosást, irodában is voltam egy hetet, de idén nyáron gyerekfelügyelő munkakörbe mentem vissza, így 6-10 éves fiúkat és lányokat táboroztattam.

Szóval nekem ez tényleg egy aféle álommunkahely, mert beszélhetek angolul, sok emberrel találkozhatok (akiket próbálok személyesen is megismerni), és persze láthatom a munkám eredményét: 400 ember éli át élete legjobb nyarát, sokan új emberként térnek vissza, de mindenképpen rengeteg élménnyel.  [Tovább…]

Vége a nyárnak? Rázódj vissza zökkentőmentesen a mindennapokba!

nyarvege

“Egy kicsit kimerültél, ez látszik a szemeden, de kipihened majd a munkahelyeden.”

Akár eljutottál pihenni, akár nem, a nyár vége tud keserédes, szomorú hangulatú is lenni. Az őszi visszarázódást azonban segítheti, ha egy kicsit megkönnyíted a dolgodat.

Két tennivalód van: mentsd át a legjobb dolgokat a vakációból, és ne ugorj rögtön fejest. Hogy hogyan? Megmutatom!

1. Mitől pihentető számodra egy vakáció?

Vegyél elő egy papírt, és írd le, hogy mi az, amitől úgy érzed: kipihented magad, lelazultál. Lehet, hogy felesleges lépésnek tűnik az írás, de ezúttal nem az. Azért fontos, hogy leírd, mert ahhoz konkrétan szavakba kell öntened, hogy mit érzel, és ha már konkrétan megfogalmaztad, akkor arra felhúzhatsz egy akciótervet. Nehezebb konkretizálni ezeket a terveket, amíg csak az érzések, élmények keringenek a fejedben. Ezt akkor is megcsinálhatod, ha már nagyon régen jutottál el olyan nyaralásra, amilyenre szerettél volna – attól még van elképzelésed arról, hogy mit igényelnél.

Három lépcsős lesz a nyaralós érzések felbontása.

1. Milyen érzés?
2. Mi okozta?
3. Hogyan tudod átmenteni a mindennapokba?

Ezt a három pillért fogjuk boncolgatni, hiszen így jutsz el az érzéstől a tettekig, márpedig a céltalan vágyakozás helyett a megvalósítás a legjobb, amit tehetsz. Írásban (akár listázva, címszavakban, akár folyó szövegben) válaszolj magadnak az alábbi kérdésekre.  [Tovább…]

Goodbye London! – 7. nap: British Museum & hazaút

The British Museum _bm03b_bm27

Sikerült fél évvel az út után eljutnom az útibeszámoló végére! :D Jobb későn, mint soha. A londoni cikksorozat korábbi részeit itt találjátok, de remélem, az utolsó fejezet önmagában is élvezetes lesz. :)  Annak ellenére, hogy sajnos ezek a fotók még a régi, bridge fényképezőnkkel készültek, nagyon jó volt újra átnézni őket, és felidézni az emlékeket. De az tutibiztos, hogy a British Museumba vissza kell menni a Canonnal is, mert muszáj lesz normálisan is megörökítenem mindent.

Az utolsó napunk reggele rohanósan indult: Zsuzsiék mentek dolgozni, mi pedig “ki lettünk paterolva” a lakásból, hiszen már nem találkoztunk többet, és este ment a gépünk. Teljes cekkerkészlettel bebumliztunk a városba, és az volt a terv, hogy az én kistáskámon kívül mindent leadunk a King’s Cross poggyászmegőrzőjében, mert azért az egész BM-et végigjárni az összes csomaggal nem túl nagy móka. Végül amikor megláttuk az árakat (9 font minden egyes darab táskáért, mérettől függetlenül), úgy döntöttünk, hogy Ádám kézipoggyászát (egy nagy hátizsák) inkább cipeljük ennyiért, és csak a bőröndöt adtuk be. A rend kedvéért megint megnéztük, hogy mekkora a sor a 9 és ¾-es vágánynál, de még mindig rengetegen voltak, úgyhogy a fotó és a roxforti kirándulás megint elmaradt.

A pályaudvaron utolsó souvenirnek vettem egy mobiltérkép-mintás Oyster Card tartót a Paperchase-ben, és nehogymárnemhasználom alapon (meg mert még mindig totálisan kész volt a bokám) hiába egy megállóra voltunk csak a British Museumtól, metróval mentünk. Sikerült London leghülyébb megállóján leszállnunk – a Russell Square-ről leszállás után vagy egy közel kétszáz lépcsőfokos csigalépcsőn lehetett a felszínre jutni (thanks, but no thanks – mondta a bokám, és amúgy is ki volt írva, hogy hanyagoljuk, mert vészhelyzet esetére van ott), vagy liften. Kicsi liften. 15 fős turnusokban. Csúcsidőben ez fantörpikusan működött, mindenki tolongott meg morgott, úgyhogy majdnem fél órát álltunk a liftre várva, ami alatt már rég odaértünk volna gyalog, kétszer. De legalább ilyet is láttunk, és használtam helyben a kártyatartómat. :)) (Itthon most a személyim van benne, meg BKV jegy.)

A British Museum számomra kultikus épület, főleg, hogy A Foggy Dayben is megénekelték már sokan. :) 1998-ban már voltam egyszer, de ez tipikusan az a hely, amire egy élet se lenne elég. Plusz felnőttem, jócskán bővültek a történelmi ismereteim, és teljesen más háttértudással néztem a tárgyakat. Monumentális és megható az egész, és egy csomó kérdést felvetett bennem, amin jól eltöprenghettem. Szeretem magam kényelmetlenül érezni, amikor azt érzem, hogy konfliktusban vannak az elveim meg az érzéseim, tapasztalásom, mert abból mindig valami jó kis gondolat születik, vagy legrosszabb esetben tanulok valami újat (általában magamról). A múzeum egyrészt egy csoda, mert hihetetlen, hogy mennyi minden itt van, egy helyen. De közben azon gondolkodtam, hogy nem “otthon” lenne-e helyük ezeknek a kincseknek. Aztán eszembe jutott az a cikk, ami arról szólt, hogy a különböző közel-keleti konfliktusok során mennyi múzeumot, könyvtárat romboltak le, szóval abszolút értékmentésről, megőrzésről van szó. És az is mennyire jó volt, amikor egy népirtáson átesett törzs új sámánjait az antropológusok világosították fel saját (majdnem kihalt!) hagyományaikról, és tanították be őket az elődeik lejegyzett történetei, tudása alapján — és így mégsem halt ki a kultúrájuk. Ebben nem jutottam konszenzusra magammal, szerintem soha nem is fogok. Szeretek ezer éves Buddha-szobrokat nézegetni? Naná. Jó lenne őket őshonos, saját területükön látni? Hát hogyne! De most itt láttam őket, és hálás vagyok érte. Ami viszont vicces volt az az, amikor az egyik szobor alatti feliraton az szerepelt, hogy azért hiányos, mert  — és itt azt hittem, hogy jön az összetört / leégett / ellopták/ nem találtuk meg lista — a feje Svájcban, a bal lába meg Németországban van kiállítva. :)) A művészi koncepció, az smafu? :D  [Tovább…]

Szállásadó vagyok – Szeretem a munkám #48

szeretem a munkám

Bodzazsuzsa 53 éves, és falusi vendéglátással foglalkozik a Bakonyban. Szállást és néha programot ad az érdeklődőknek, illetve alkalmanként helyi termékekből főz finomságokat.

Ha olyan munkád ami átlagos, különleges, szokatlan, félreismert, népszerű vagy nem túl kedvelt, de függetlenül ettől te imádod és megtaláltad magad benne, és szívesen elmondanád másoknak is, hogy miért, írj! Részletek a felhívásban.

bodzas01- Miből áll a munkád? 

Reggel állatokkal foglalkozom (lovak, nyulak, kutyák, macskák, baromfi, fürj), istállót takarítok, ebédet főzök, háztartást vezetek, mint minden más asszonytársam, akinek már nem élnek vele a gyerekei.

- Milyen képzés kellett ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass?

Konkrétan ehhez a tevékenységhez még nem írtak elő kötelezően képzést, de már megjelent a piacon a falusi vendéglátó képzés. A fontos tulajdonságok között mindenképpen kiemelném az emberbarátságot, a nyitottságot, a beleérző képességet. Ezt a feladatot magába forduló, zárkózott ember inkább ne végezze.)

- Mi a legnagyobb tévedés a munkáddal kapcsolatban?

Talán az, hogy az ember átadja a kulcsot a vendégnek és nincs tovább teendője. Persze, a kulcsos házak így működnek, nem is igen tudnának máshogy.

- Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?

Már a legelső pozitív visszajelzésekkor. :) Itt az ember azonnal mérlegre van téve, és egyből meg is kapja a visszajelzést. Sok más munkahelyen – nekem is volt ilyenből egypár – csak hónapokkal, évekkel később derül ki egy jutalmazáskor, előléptetéskor, hogy meg vannak veled elégedve.

- Minek készültél gyerekkorodban?

Egészségügyit végeztem, a szakmában viszont csak „mellékvágányon” dolgoztam, pl. kórházban a gazdasági vonalon.

- Mi eddig a legnagyobb eredményed, amire nagyon büszke vagy?

Én a legnagyobb eredményemnek mindenképpen azt tartom, hogy azzal foglalkozhatom már egy ideje, amit szeretek. Szerintem ez nagyon nagy szó

- Van olyan ember, aki sokat segített, támogatott téged az utadon?

Férjemet emelném ki elsősorban, hisz mindketten azon fáradozunk egész életünkben, hogy megteremtsük a saját munkahelyünket. A közvetlen családom inkább féltett ettől a nehéz-rögös úttól, amikor megváltam a „biztos” munkahelytől.

Örök emlék a nyaralásról

Sokat aranyos történetet tudnék mesélni, most azonban egy tavalyi kedves családot említenék meg, akik gyermekei a nyaralásuk alatt még kirándulni sem akartak elmenni a szülőkkel, annyira elfoglalták magukat Bogival és Uccuval, a két pulikutyánkkal. A hazamenés kis híján sírásba torkollott, mindenáron vinni akarták Uccut, akit én oda is ajándékoztam volna – egyébként is ez lett volna a sorsa –, azonban a szülők akkor még nem döntöttek. Két nap múlva azonban visszajöttek Uccuért. :)

Volt egy másik aranyos család, ahol a kisbabát a kiskönyvtárunkban lévő meséskönyv meséivel altatták el mindennap. Ez a mesekönyv is a családhoz került, annyira megszerették.

[Tovább…]

Hello London! – 6. nap: Betegszabi

07-sickday

Még lógok a londoni beszámoló végével — a karácsony miatt kitolódott, de nem baj, így legalább tovább tart az olvasás (és nekem a kalandok újraélésének) öröme.

Ez történt eddig: kedden megérkeztünk, szerdán ismerkedtünk, csütörtökön kalandoztunk, pénteken piacoltunk, szombaton Ádám előadott én pedig olvasótalálkozóztam, vasárnap Brightonban voltunk és feladta a bokám. Itt tartunk most.

Hétfőre elég nyomorultul ébredtünk. A bokám totálkész volt, Ádám gégéje pedig a szombati sok beszéd és a temzeparti szél hatására bedurrant. Az ébresztő után csak ültünk az ágyban, és próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen, bár elég nyilvánvalóan látszott, hogy mi lesz. Mikor Zsuzsiék elmentek dolgozni, mondtuk, hogy mi ma nem megyünk sehova, kihagyjuk, mert baj lesz. Én nem akartam kockáztatni, hogy a másnapi hazarepülésre a bokám abszolút használhatatlan legyen (így csak 60%-ban volt az), Ádámnak pedig nem kívántam a felülfertőződést — a városban mindenki köhögött, tüsszögött a tömegközlekedésen, tehát valami amúgy is volt a levegőben. Mindketten komoly tüdőbajos múlttal rendelkezünk (ő volt a kórházba rohangálós krupprohamos, én meg a szanatóriumban fulladó bronchitises), nem szabad elbagatellizálnunk a felsőlégúti betegségeket, mert a szövődmények nálunk tényleg súlyosak lehetnek. (16 éves koromban a tüdőspecialistám azt mondta, hogy most már nagyjából oké vagyok, bár a hosszútávfutást felejtsem el, és lehet, hogy öregkoromra, amikor majd elkezdek töpörödött nénike lenni, megint előjönnek a difik, de minden rendben lesz. Csak ne menjek krupposhoz feleségül. Akkor már 2 éve együtt voltunk Ádámmal, úgyhogy megmondtam, hogy ezt sajnos nem tudom megígérni. :D De legalább pontosan ismerjük mindketten a másik nyavalyáját, tudjuk, min megy keresztül, milyen gyógymódok vannak, és hogyan tudunk segíteni, ha szükséges.)

Ezért aztán fájó szívvel, de a hétfőt lemondtuk. Nehéz volt, mert mégiscsak az ottlétünk kb. 15%-át kellett elengedni, és hát igen, ágyat nyomni otthon is lehet, miközben az ablakon túl ott A Város, amiért érkeztünk. De elhangzott a kedvenc elnapolós mondatom: Jövünk még. Mert tényleg jövünk még, nem mintha ez lenne az e g y e t l e n esélyünk Londonban, és rohadtul nem fontos, hogy minden elsőre tökéletes legyen, hiszen nincs az, hogy soha többet nem jövünk. (És ha mégis, mert holnap elüt egy kamion, akkor legalább levettük magunkról ezt a bűntudatot.) Nem kell mindent most rögtön belesűríteni. Fontosabb az egészségünk. Jövünk még.

A hivatalos program hétfőre egyébként a British Museum lett volna, utolsó napra, keddre pedig a Soane-t néztük ki, hogy még repülés előtt is legyen valami (késő délután ment a gép, volt még időnk előtte a városban). A Soane tolódott legközelebbre, a British Museumot pedig áttettük keddre. Így végülis nem maradtunk le sokról, bár szegény Britishnek egy élet is kevés; az a pár óra, amit ott voltunk, pláne. De majd arról a következő nap bejegyzésében mesélek, most jöjjön a rémesen izgalmas “Milyen betegnek lenni Londonban?” c. fejezet. :D  [Tovább…]