Két éves voltam, amikor elkezdtem felismerni a betűket. A régi SZTK tetejére ki volt írva nagy betűkkel, hogy Casco. Zsuzskó mamival buszoztunk, és elkezdtem mondani, hogy “Cica betű, Azi betű, Skála betű, Cica betű, Óra betű”. Azóta is meséli.  (Azinak hívták a papagájunkat, a Skálát meg nem kell magyaráznom, 87-et írtunk. :D)

Itt még csak püföltem a billentyűket.

Öt évesen kezdtem írni — kicsit görbék és ferdék voltak, de olvasható. Az elektromos írógép teljesen magával ragadott, azon is írtam néhány soros leírásokat, meséket. Az egyik angol sztori még meg is van. Az a címe, hogy “The rabbit“, és van benne egy olyan sor, hogy “the rabbit has a mastash” (gy.k.: mustache). Kis történeteket, fogalmazásokat rendszeresen firkantottam, az irodalomóra volt a kedvencem, főleg, ha nem esszét kellett írni, hanem kreatívan dőlhetett belőlem a szöveg. A Hamlet egérfogó-jelenetét film noiros, nyomozós-leleplezős verzióban álmodtam újra, amikor kortárs környezetben kellett újraértelmezni a darabot. Harmadikban Gy-vel bábmesét írtunk, ötödikben szintén vele és V-vel átírtuk viccesre a János Vitézt (csak az elejét, mert aztán elfáradtunk, de rímelt is, és tényleg vicces volt), és közös magazint is alapítottunk. Az unokatesóimmal színdarabokat írtunk, és előadtuk a családnak. Rengeteget olvastam, mindig imádtam azokat a történeteket, ahol a főhős írt, akár újságnak, akár regényt, vagy bármilyen köze volt az íráshoz. Anne Shirley nem véletlenül lett a kedvencem, de az Édesvölgyi Suliban is azért szerettem Elizabethet, mert a suliújságnak dolgozott. Közben gyakran naplóztam, kiírtam magamból a gondolatokat, felismeréseket. 12 évesen kezdtem el hosszabb szövegeket írni — regénykezdeményeket, novellákat. Volt köztük sci-fi, romantikus, még versek is, de leginkább a krimikkel foglalkoztam. Több ezer oldalnyi bűntényes történetem van sármos és kiismerhetetlen detektívekről, rafinált főgonoszokról, hűséges sidekick-ekről. Sok nyáron át ők voltak a barátaim. Amikor 14 évesen találkoztam egy fiúval, és kiderült, hogy ő is ír történeteket, rögtön megvolt a közös hang. Később neki is kijutott az írásaimból: ő kapta a verseim nagy részét. Az írás mindig is alapvető kifejezőeszköz volt számomra, és soha nem volt olyan időszak, hogy ne írtam volna valamit — akár fikciót, akár nem fikciót. Végül a regényhősnőkhöz hasonlóan én is dolgoztam suliújságban, készítettem interjúkat, összefoglalókat, de írtam még fanfictiont is a múlt század vége felé. A neten azóta publikálok, hogy bekötötték — mindig volt valamilyen honlapom, ahova írhattam épp az engem foglalkoztató dolgokról, legyen az rajzfilm, tévésorozat, vagy ez a blog itt. Ezt mind azért írtam csak le, hogy a következőket kontextusban tudjátok értelmezni. :)

Tavaly ősszel kaptam egy olyan kérdést, amire sok lány vágyik. Nem, nem a “hozzám jössz feleségül?”, bár az se volt rossz. ;) A kérdés egy kiadótól érkezett, és így szólt: “Nem akarsz könyvet írni?” Hát hogy ne akarnék! Amióta tudom, hogy lehet olyat, szeretnék, és vártam az alkalmat. Eljött az idő, eljött az alkalom. JÚNIUSBAN MEGJELENIK AZ ELSŐ KÖNYVEM! Oldalszámokkal, könyvillattal, a gerincén a nevemmel (és a kiadóval: BOOKLINE!), meg minden! Rendes könyv, könyvesboltok polcán! Az enyém!!!!! Nincs elég felkiáltójel a világon, ami kifejezhetné, mit érzek — a sikítozós, fel-le ugrálós eksztázistól az izgalomtól bekövetkezett teljes mozdulatlanságig minden van benne. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez életem egyik csúcspontja, és gyerekkorom óta várok erre a pillanatra. Szóval bemutatom őt…

Farkas Lívia:

Ennél zöldebb nem lesz

Útmutató azoknak a nőknek, akiknek elege van a toporgásból

Régóta motoszkált a fejemben egy olyan könyv, ami nem csak arra bíztat, hogy lépj a saját utadra, ne érdekeljenek az elvárások, vállald fel magad, lépj ki a komfortzónádból, hanem azt is megmondja, ezt mégis hogyan érhetnéd el. Olyan könyvet szerettem volna írni, ami kéznél lesz, ha úgy érzed, elvesztél, össze vagy zavarodva, nem tudod, hova tovább, és segítségre van szükséged. Ez a legjobb megoldás az után, hogy klónozom magam és egyenként trenírozok mindenkit. :)

A kézikönyvként használható kötetben tíz állomásra osztottam a tervezést az ötleteléstől a nehézségeken át a sikerig. Ezek az állomások folyamatosan ismétlődnek, ezért miután megállapítottad, hogy éppen melyikben vagy, ott lesz a mankó a könyvben, ami segít eligazodni. Mindegyik állomáshoz több tucat, minimális eszközigényű (toll, papír) gyakorlatot írtam. Ilyen szempontból a könyv interaktív, hiszen a gyakorlatok másik felét, a válaszaidat neked kell megtalálnod. Segítek kitalálni, hogy mi is az, ami téged boldoggá tesz az életedben (hiszen ezt nem találhatja ki helyetted senki :)), hogyan lépj túl a kifogásokon, félelmeken, hogyan tudod elérhető szakaszokrare felosztani a célodat, hogyan oszd be az idődet és teendőidet és teremts megfelelő körülményeket a munkához, hogyan tudsz súlyozni, mérlegelni, miként tudsz reagálni a változó tényezőkre, hogyan tudod kezelni a külső befolyásokat, stresszt, feszültségeket, mélypontokat, sikereket, kudarcokat, és hogyan tudod megőrizni azt a nyitottságot, kíváncsiságot és örömet, ami már a célodhoz vezető utat is fantasztikussá teszi.

Apu — egy városi legenda nyomán — gyakran szólt rá a tökörésző vezetőkre, amikor már zöld volt a lámpa, hogy ne húzzák tovább az idejüket, mert Ennél zöldebb nem lesz. Innen hát a cím. Én megadtam a zöld jelzést, a könyvben pedig benne van minden, ami a többihez szükséges. 

A könyv borítóját jövő héten hozom (még gyúródik, de csodaszép lesz!!), és jövő héttől már elő is jegyezhetitek! Addig jön egy kis mese arról, hogy hogyan is készült… :)

  Így készült a könyv

Nyilvánvaló volt, hogy az én “blogkönyvem” nem egy válogatás lesz a cikkekből, amiket eddig megírtam. Újat akartam nyújtani, természetesen megőrizve a blog szellemiségét, de túlmutatva annál. Olyat, ami a régi olvasóknak is értékes lehet, és az újaknál is megállja a helyét a blog ismerete nélkül is.  A cikk folytatódik, olvass tovább >