Sikerült fél évvel az út után eljutnom az útibeszámoló végére! :D Jobb későn, mint soha. A londoni cikksorozat korábbi részeit itt találjátok, de remélem, az utolsó fejezet önmagában is élvezetes lesz. :)  Annak ellenére, hogy sajnos ezek a fotók még a régi, bridge fényképezőnkkel készültek, nagyon jó volt újra átnézni őket, és felidézni az emlékeket. De az tutibiztos, hogy a British Museumba vissza kell menni a Canonnal is, mert muszáj lesz normálisan is megörökítenem mindent. Az utolsó napunk reggele rohanósan indult: Zsuzsiék mentek dolgozni, mi pedig "ki lettünk paterolva" a lakásból, hiszen már nem találkoztunk többet, és este ment a gépünk. Teljes cekkerkészlettel bebumliztunk a városba, és az volt a terv, hogy az én kistáskámon kívül mindent leadunk a King's Cross poggyászmegőrzőjében, mert azért az egész BM-et végigjárni az összes csomaggal nem túl nagy móka. Végül amikor megláttuk az árakat (9 font minden egyes darab táskáért, mérettől függetlenül), úgy döntöttünk, hogy Ádám kézipoggyászát (egy nagy hátizsák) inkább cipeljük ennyiért, és csak a bőröndöt adtuk be. A rend kedvéért megint megnéztük, hogy mekkora a sor a 9 és ¾-es vágánynál, de még mindig rengetegen voltak, úgyhogy a fotó és a roxforti kirándulás megint elmaradt. A pályaudvaron utolsó souvenirnek vettem egy mobiltérkép-mintás Oyster Card tartót a Paperchase-ben, és nehogymárnemhasználom alapon (meg mert még mindig totálisan kész volt a bokám) hiába egy megállóra voltunk csak a British Museumtól, metróval mentünk. Sikerült London leghülyébb megállóján leszállnunk - a Russell Square-ről leszállás után vagy egy közel kétszáz lépcsőfokos csigalépcsőn lehetett a felszínre jutni (thanks, but no thanks - mondta a bokám, és amúgy is ki volt írva, hogy hanyagoljuk, mert vészhelyzet esetére van ott), vagy liften. Kicsi liften. 15 fős turnusokban. Csúcsidőben ez fantörpikusan működött, mindenki tolongott meg morgott, úgyhogy majdnem fél órát álltunk a liftre várva, ami alatt már rég odaértünk volna gyalog, kétszer. De legalább ilyet is láttunk, és használtam helyben a kártyatartómat. :)) (Itthon most a személyim van benne, meg BKV jegy.) A British Museum számomra kultikus épület, főleg, hogy A Foggy Dayben is megénekelték már sokan. :) 1998-ban már voltam egyszer, de ez tipikusan az a hely, amire egy élet se lenne elég. Plusz felnőttem, jócskán bővültek a történelmi ismereteim, és teljesen más háttértudással néztem a tárgyakat. Monumentális és megható az egész, és egy csomó kérdést felvetett ... OLVASD TOVÁBB

Még lógok a londoni beszámoló végével -- a karácsony miatt kitolódott, de nem baj, így legalább tovább tart az olvasás (és nekem a kalandok újraélésének) öröme. Ez történt eddig: kedden megérkeztünk, szerdán ismerkedtünk, csütörtökön kalandoztunk, pénteken piacoltunk, szombaton Ádám előadott én pedig olvasótalálkozóztam, vasárnap Brightonban voltunk és feladta a bokám. Itt tartunk most. Hétfőre elég nyomorultul ébredtünk. A bokám totálkész volt, Ádám gégéje pedig a szombati sok beszéd és a temzeparti szél hatására bedurrant. Az ébresztő után csak ültünk az ágyban, és próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen, bár elég nyilvánvalóan látszott, hogy mi lesz. Mikor Zsuzsiék elmentek dolgozni, mondtuk, hogy mi ma nem megyünk sehova, kihagyjuk, mert baj lesz. Én nem akartam kockáztatni, hogy a másnapi hazarepülésre a bokám abszolút használhatatlan legyen (így csak 60%-ban volt az), Ádámnak pedig nem kívántam a felülfertőződést -- a városban mindenki köhögött, tüsszögött a tömegközlekedésen, tehát valami amúgy is volt a levegőben. Mindketten komoly tüdőbajos múlttal rendelkezünk (ő volt a kórházba rohangálós krupprohamos, én meg a szanatóriumban fulladó bronchitises), nem szabad elbagatellizálnunk a felsőlégúti betegségeket, mert a szövődmények nálunk tényleg súlyosak lehetnek. (16 éves koromban a tüdőspecialistám azt mondta, hogy most már nagyjából oké vagyok, bár a hosszútávfutást felejtsem el, és lehet, hogy öregkoromra, amikor majd elkezdek töpörödött nénike lenni, megint előjönnek a difik, de minden rendben lesz. Csak ne menjek krupposhoz feleségül. Akkor már 2 éve együtt voltunk Ádámmal, úgyhogy megmondtam, hogy ezt sajnos nem tudom megígérni. :D De legalább pontosan ismerjük mindketten a másik nyavalyáját, tudjuk, min megy keresztül, milyen gyógymódok vannak, és hogyan tudunk segíteni, ha szükséges.) Ezért aztán fájó szívvel, de a hétfőt lemondtuk. Nehéz volt, mert mégiscsak az ottlétünk kb. 15%-át kellett elengedni, és hát igen, ágyat nyomni otthon is lehet, miközben az ablakon túl ott A Város, amiért érkeztünk. De elhangzott a kedvenc elnapolós mondatom: Jövünk még. Mert tényleg jövünk még, nem mintha ez lenne az e g y e t l e n esélyünk Londonban, és rohadtul nem fontos, hogy minden elsőre tökéletes legyen, hiszen nincs az, hogy soha többet nem jövünk. (És ha mégis, mert holnap elüt egy kamion, akkor legalább levettük magunkról ezt a bűntudatot.) Nem kell mindent most rögtön belesűríteni. Fontosabb az egészségünk. Jövünk még. A hivatalos program hétfőre ... OLVASD TOVÁBB