Címkézz csak fel, konfettit csinálok belőle.
— Na, végre egy igazi nő! Így kell kinéznie egy nőnek! — hangzik el sokak szájából, amikor kerek mellű, erős combú modellek mutatják be a fürdőruhákat. A nem „formásan telt”, vagy esetleg „elöl deszka, hátul léc”, az ilyenkor süllyedjen el, mert nem is ember.
— Úristen, hogy néz ki! Egy igazi nő legyen magas, vékony, ne röcögjenek a hájai! — Mindenki gyorsan lerohan az edzőterembe és eltolja magától az ebédet.
— Mm, ez az, igazi pasi, kockás has, szőrös mellkas! — dől a dezodorreklámokból. — Száz kiló alatt fogpiszkáló — mondják mások. — Jézusom, gusztusztalan, egy igazi pasinak nem lehet szőrös a hónalja! — jön egy újabb elvárás.
Korra és nemre való tekintet nélkül nap mint nap kapjuk az egymásnak ellentmondó feltételeket: ha ilyen vagy, csak akkor vagy igazi. Egyik végletből a másikba csapódunk: egyszer ilyen az „ideál”, máskor „olyan”, de soha nem együtt a kettő (három, húsz), mindig kizárva az emberiség nagy részét, bennük bűntudatot és megfelelési kényszert gerjesztve.
Mivel jár az kijelentések szerint, ha nem vagy igazi? Nem vagy kívánatos, nem vagy érdekes, elfogadható, szerethető. Szeretném feltenni a kérdést, hogy KI mondja ezt? Erre nem válasz az, hogy „az emberek”, mert nincsenek „az emberek”; egyének vannak. Gyuri, aki oda van a barna hajú, alacsony, kerek lányokért, Sanyi, akinek a magas, sportos a zsánere. És ha Zsuzsi, aki magas és sportos, oda van a jól ápolt, szálkás típusokért, Sanyi pedig ebbe a kategóriába esik, akkor egymásnak ők lesznek „az igazik”, és mindenki más le van ejtve. Gyuri is, akinek nem Zsuzsi az ideális nő — Zsuzsi Sanyi ideális nője. És ha Mirtill a mackós Gyurit szereti, akkor teljesen lényegtelen, hogy Zsuzsi szerint Gyuri nem vonzó: nem neki kell vele lennie.
Könnyű és egyszerű megoldás skatulyákat létrehozni, egyértelmű címkékkel: az a nő, aki ilyen. Az a férfi, aki olyan. A tulajdonságokhoz, megjelenéshez, szokásokhoz, foglalkozásokhoz is címkéket rendeltünk: ez férfias, az nőies. Ilyet férfiak szoktak, olyat a nők. Gyerekkel otthon maradni, számítógéphez érteni, játékkockából házakat építeni, jól főzni, sírni, céget vezetni, jól parkolni, divattal foglalkozni. Mindenkinek megvan a saját elképzelése arról, hogy melyik hova tartozik, és amikor ez alapján kijelentéseket tesz, kirekeszt és elítél mindenkit, aki nem illik bele az ő skatulyájába — és közben megfosztja magát attól az élménytől, hogy valaki teljes valójában ismerjen meg, ne csak a saját, felcímkézett, hamis szűrőjén keresztül.
Ha jól érzed magad, egészséges és boldog vagy úgy, ahogy élsz, akkor igazi vagy. Nem azért létezel, hogy mások számára esztétikus legyen a megjelenésed, ne okozzon fennforgást a létezésed, tolerálják és jóváhagyják az alakodat és a döntéseidet, és szép dekoráció legyél az életükhöz. A külsőd csak te dolgod, és a párodé. És ha nőnek tartod magad, akkor ab ovo nőies minden, amit csinálsz vagy nem csinálsz, legyen szó autóversenyzésről, betonozásról, Linux telepítésről, virágültetésről, hajfonásról vagy körömlakkozásról. Nem fogsz beleférni mindenki skatulyájába, ezért hagyj fel a próbálkozással. Aki pedig azt mondja, hogy „neked ezt nem szabad, mert nem illik rád a címke, ami rajta van”, annak fordíts hátat, és csináld akkor is azt, amit szeretnél.
Kedves Via!
Ez egy nagyon szuper írás lett! Különösen ez a rész tetszik: „És ha nőnek tartod magad, akkor ab ovo nőies minden, amit csinálsz vagy nem csinálsz, legyen szó autóversenyzésről, betonozásról, Linux telepítésről, virágültetésről, hajfonásról vagy körömlakkozásról.” Szerintem se az a baj, ha egy nő sokféle dolgot csinál, hanem én azt tartom rossznak, hogyha egy férfiasnak mondott dolgot csinálok, akkor valahogy eldobom a velem született nőiességemet, és akkor már nem leszek önmagam, hanem szerepet játszom, férfi-szerepet. Az elvárások miatt. Pedig én úgy látom, attól szép és érdekes a világ, hogy létezik ugyanannak a dolognak a férfias meg a nőies módja. Ettől leszünk harmóniában és ezért leszünk nélkülözhetetlenek, mert hozzátesszük a nőies és egyéni látásmódunkat :)
Köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)
Oké, most értem az 58-59. oldal elvárás-listájához, és csak most kezdek szembesülni vele, hogy mennyi ellentmondó címke kering itt körülöttem. :(
Via, lenne egyébként mód, hogy létrehozz nekünk valahol egy virtuális kis könyvtársarkot vagy kávézót, ahol olvasókört tarthatunk? Szerintem nagyon sokan olvassuk most párhuzamosan a könyvedet, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha össze lehetne jönni valahol és megbeszélni a tapasztalatokat.
Ez nagyon jó ötlet! :)
Gondolkodtam hasonlón, még töröm a fejem, hogy mi lenne a leghasznosabb és legpraktikusabb megoldás. De örülök, hogy lenne rá igény! :)
Nagyon fontos és hasznos cikk ez és a hozzászólásokat is mind végigolvastam. Engem sokszor az az elvárás zavar, hogy légy pozitív, mosolygós, erős és ezt sugározd is. De folyamatosan ám! A pénztároskisasszony is azt kívánja: További szép napot!
És mi van, ha előtte sem volt szép a napom? Mert szomorú vagyok, mert beteg vagyok, mert feszültség van köztem és a szeretteim között, mert rossz hírt kaptam, stb.
Ez a világ nem engedi meg a negatív érzések átélését, mert az aztán igazán nem trendi. Sokszor szinte kényszerít arra, hogy vegyél észre valami derűset, valami pozitívat minden alkalommal, amikor éppen mélyen vagy. Amikor nem megy. Na, nekem ettől van kellemetlen érzésem időnként.
De hát minden rosszban van valami jó. :)
A rosszat meg kell élni, fel kell dolgozni, nem lehet elsepregetni a „rosszban jó” dolgokkal, attól a rossz része még ott van, és kezelni kell. 8-9. fejezet. :D
Majd jöhet a „rosszban jó” megkeresése, miután elmúlt a vihar, fel van dolgozva a helyzet, és jön a romeltakarítás. A legnagyobb mélyponton marhára nem érdekel, hogy van ebben valami jó (lesz majd, de a megélést most egyáltalán nem segíti, csak idegesítő), meg hogy Afrikában éheznek — és ez teljesen normális érzés. Az Afrikát csak azért mondom, mert sokan javasolják megoldásnak a saját nehézségeidre, hogy „gondolj arra, másnak még nehezebb”. Ezzel kvázi elbagatellizálják annak az érzéseit, aki szarul van, lehülyézik, „szegény kis ostoba, egy ilyenen dühöng” — hadd dühöngje ki magát, majd utána lehet beszélni perspektívaváltásról, de tényleg muszáj lenne megélni az érzelmeket (biztonságos környezetben, nem romboló módon, természetesen).
Ez az elbagatellizálás nagyon jól kifejezi azt, amit én is gondolok. Mintha azzal, hogy „a másiknak még rosszabb”, még csak meg sem hallaná a problémát az, akinek mesél a bajbajutott. Kidühöngeni, kiszomorkodni hagyni a másikat – ez igencsak ritka képesség, de nagyon jó, ha valakiben megvan.
Még ilyen lealacsonyító kifejezés a „hiszti”, illetve a másik agyrémem, amikor egy érzelmeit kifejező nőt elintéznek annyival, hogy „biztos menstruál”.
Via, ez az egész bejegyzés annyira tetszik! Ma, szinte percenként feltűnt, hogy gondolatban folyamatosan embereket , helyzeteket minősítek /címkézek. S ez által egyfolytában azon aggódom, hogy az én címkéim vajon megfelelőek-e… Ha abba hagyom, hogy gondolatban mindent minősítsek, akkor szerintem magammal is sokkal megengedőbb leszek.
Ja, és útba esett a Vörösmarty tér, nekem már van könyvem :)
Szerintem is (mármint megengedőbb leszel). ♥ Remélem, tetszeni fog a könyv! :) Vasárnap jössz?
Ma nem leszek bent a belvárosban, de valamelyik író – olvasó találkozódra mindenképpen szeretnék eljutni. Azért gondolni fogok rád abban az időben :)
Az olvasókör is nagyon jó lenne. Én még csak az elején tartok a könyvnek, a vágyott munka megtalálásán kívül a vágyott társ megtalálására is lehet alkalmazni az elveket? Én hál’ Istennek, a munkámmal, s az életem egyéb területeivel boldognak érzem magam, csak úgy szeretnék boldogan, viszonzottan szerelmes lenni :)
A vágyott társ nem egészen úgy működik, mint a vágyott munka, a munkádnak ugyanis nincs beleszólása abba, hogy te végezni akarod, ezért ha jónak látod, minden ellenkezés nélkül dolgozhatod azt, amit szeretnél. :) Viszont hiába találod ki, hogy milyen társ lenne jó neked, tevőlegesen nem tudsz tenni azért, hogy ő is viszontszeressen, vagy egyáltalán megtaláljon. Lásd még hatókörök a 3. fejezetben. :)
De az mindenesetre jó kiindulási alap, ha magaddal rendben vagy.
Huh, ez egy kemény téma, de nagyon tetszett, ahogy megfogtad, és a kommentekben is olvastam egy csomó jó dolgot. Nekem már régi mániám, hogy az az igazi nő, aki annak tartja magát. Aki a jól főzéstől, a tűsarkú cipőtől, a 36-os mérettől és a szelíd-kedves-szomszédlány viselkedéstől teszi függővé a nőiességet, az nem tudja, miről beszél. Mint ahogy az sem, aki szerint az „igazi” férfi magas/alacsony, pocakos/izmos, nagy kocsival jár/biciklizik. A kismamák egymás közötti címkézése pedig a bizonytalanság kivetítése nem más. Sajnos sokan nem találnak más megoldást „jó anya” mivoltuk igazolására, mint hogy vehemensen védik saját elveiket, és megpróbálnak a talajba passzírozni mindenkit, aki másként gondolja. És akkor már vissza is kanyarodtunk az önbizalomhiányhoz, amit a címkézés is okozhat, meg a hagyományos nevelési elvek is, meg még sok minden más – és mi lesz az eredménye? Újabb címkék. Csak remélni tudom, hogy egyre többen kezdenek el kitörni ebből a kerékvágásból.
Az ég óvjon a nőktől…még a nőket is a többitől :D Mindenkit utálnak,aki úgy néz ki,ahogy ők szeretnének kinézni vagy nem úgy élnek,ahogy szerintük élni kéne… stb. Ebből az utálatból lesznek a negatív töltésű címkék,rosszabb esetben a kiközösítés,még rosszabb esetben a nyílt támadások…Amikor engem „felcímkéznek”,akkor csak szánalom szokott ébredni bennem az illető iránt.Önmagával és/vagy az életével van baja,én csak tükröt tartok elé,ezért leköpi a tükröt és ettől átmenetileg jobban érzi magát.Aki erre most azt mondja,hogy nem így van,annak üzenem,hogy de… :D Ugyanis én még olyat nem láttam,hogy önmagával elégedett,boldog,kiegyensúlyozott ember bántott volna másokat egyszerű külsőségek miatt.
De, így van. :) Viszont érdemes lehet azt a gondolatkísérletet elvégezni, hogy mi történne, ha az ilyen emberek felé nem szánalommal és megvetéssel, hanem szeretettel és megértéssel (az vesse az első követ, ugye) fordulnánk. Vajon át tudom fordítani úgy a helyzetet, hogy én is, ő is jobban érezzük magunkat, hogy a szituáció építővé, előre vivővé váljon a lehúzó helyett? Persze ez nem mindig sikerül, nem mindig van az ember olyan lelkiállapotban, hogy így reagáljon le egy irigykedéssel, utálkozással vegyes címkézést – és van olyan eset is, amikor tökmindegy, hogy reagálod le, mert nem jut el a másik fülén túlra a dolog. De néha igazán szép élmények tudnak kerekedni abból, ha nem úgy reagálunk, ahogy a másik várja, megszokta, hanem megpróbáljuk kizökkenteni őt a mocsarából. Vagy egyszerűen csak nem arra figyelünk, hogy mit mond („persze, mert neked milyen könnyű, nézd már meg hogy nézel ki, mit művelsz, nem vagy normális”), hanem arra, hogy valójában mit érez („elveszett vagyok, kicsi vagyok, magányos, erősnek kell látszanom, én is mindig csak ezt kaptam, boldogtalan vagyok, stb”).
Én is próbálkozom kizökkentéssel, de sokszor nagyon nehéz, mert pont amiatt, amit arte ír, hogy az címkéz, aki maga is címkézve van, lepereg róla a kedvesség is. „Á, csak úgy mondod… nem is igaz…” stb. De reménykedem benne, hogy ha sokan mondják neki, előbb-utóbb lesz valami hatása!
És ha nem is lesz a másik emberre hatása (vagy lesz, de soha nem tudom meg), akkor is már annyival jobb, hogy az ember magában nem generálja tovább a negatív érzéseket. Én nem szeretem, ha keserű íz marad a számban (átvitt értelemben, egyébként imádom a sört és a grapefruitot :p ), és a másik feletti szánalom, sajnálkozás, megvetés az nekem ilyen íz, ezért igyekszem (nem eltagadni, hanem) átalakítani mássá. :)
Igen. 262. oldal. :D (Most már mindig ilyen távirati stílusban fogok kommunikálni? :D)
:D Még csak a 10. oldal körül járok, újrakezdtem papíralapon a bevezetőtől. És nekem újbútor-illata van (biztos a fa miatt), és tényleg nagyon szép színű és jó tapintású a papír. És bár én nem szeretem a szögletességet, de az jutott eszembe, hogy egy igazán mutatós kis kompakt kocka (tudom, téglatest…) :)
Ezt (is) jól látod.Ha eddig tettem valami kedves megjegyzést (pl.: jól áll az új frizura,csinos a ruhád stb.),egyből az jött le,hogy gúnyolódom…
Via első hozzászólására reflektáltam,de passzolom,hogy miért kerültem ide a végére… :D
Arte, ne címkézd a nőket. :)
Mi van akkor,ha pozitív értelmű a címke? Persze,neked könnyű mert szép vagy..,okos vagy…,vékony vagy…,telt vagy..? Érdekes,hogyan lehet felhasználni egy úgymond bókot arra,hogy kissebbítsük a másik ember érdemeit.
Köszönöm szépen a cikket! Számomra azt sugallja,hogy tudok a címkék ellen védekezni tudatosan. Ez az ami nagy segítség,köszönöm :)
Liebling, a „persze, neked könnyű, mert te szép/bármimás vagy” szöveg szerintem egyszerű meggondolatlanságra utal :) Persze, neked könnyű, mert te vékony vagy, közben nem tudja, hogy milyen nehezen találsz ruhát. Persze, neked könnyű, mert te okos vagy, közben nem tudja, hogy esetleg milyen nehézségeid vannak a szociális kapcsolatok terén. „Valamilyennek” lenni csak kívülről olyan álomszerű :)
Ezeket sem konnyu kezelni, szerintem kb olyan, mint amikor vki az ellekezojet mondja, neha kicsit serto es idegesito. Persze attol fugg, h ki es hogyan adja ezt elo.
A szepseg adottsag, azzal nem lehet mit kezdeni, vagy van, vagy nincs /na meg szubjektiv/, de a tobbi ketto csak rajtunk all. Erre nem irigykedni kell, hanem tenni erte. En azzal szoktam oket leszerelni, h akkor heti 5-6x min 30 perces edzesre jojjon el velem, es ne ep az ugrubugri lajtos tornara keszuljon vagy delutan johetnek velem kozos tanulasra a konyvtarba… persze ezekhez egyiknek sem fulik a foguk. /kar, h nincs egy ordogfejes szmajli :D / Sokuknak csak a szaja jar, de abba nem gondolnak bele, hogy te azert, h jo legyen neked idot es energiat aldozol, nem csak az oledbe hullik.
Ó igen, az egy külön történet. „Te olyan szerencsés vagy, minden jól megy neked…” Hülyére dolgozom magam, azért megy jól. Senki sem gátol benne, hogy te is megcsináld ugyanezt, csak te magad.
Na de az ilyen embereknek bűzlik a munka — akár arról van szó, hogy a saját sérüléseiket dolgozzák fel, akár arról, hogy szó szerint feltűrjék az ingujjat és nekiálljanak dolgozni. Egyszerűbb a sikeres emberek sikerét „külső tényezőkre” fogni (te örökölted, téged így neveltek, te optimista vagy, te sikeres vagy, neked olyan könnyű, te olyan szép vagy, te okos vagy), mert akkor magukkal is elhitetik, hogy nekik olyanjuk nem lehet, ezért nem is kell érte semmit tenni. Csak magukkal csesznek ki, hogy ezt a marhaságot elhiszik. :)
Igen pontosan ezekre a dolgokra gondoltam. Sokszor szerintem ilyenkor bele se gondolnak,hogy hogy megbánthatják a másikat azzal,hogy lekicsinylik a munkáját ami amögött van,hogy elérte azt a bizonyos dolgot. Meg lehet észre se veszik,hogy ezt csak önigazolásnak használják,hogy persze,nekem ez azért nem sikerül,mert nekem nincsenek ilyen lehetőségeim.
Ahelyett,hogy bókolna,hogy nahát milyen sikeres,szép,találékony,ügyes…vagy! Esetleg megkérdezni,hogy hogyan sikerült ezt elérned?és így tudna tanulni attól akit addig irigyelt
Az már egy olyan fokú önismeret, ami nem mindenkinek van, pedig nagy segítség.
Távirat jön megint stop 91. oldal stop. :))
Tanárképzésen voltak olyan gyakorlatok, amik minket is ráébresztettek arra, hogy mennyire címkézünk. Elvileg a címkék ugye a könnyebb tájékozódást szolgálják, de könnyen bele lehet bukni. Pl. volt egyszer olyan, hogy mutogattak képet a csoportnak egy kutyasétáltató-baseball sapkás fickóról, aztán egy öltönyös úriemberről, egy horgászó emberkékről… és el kellett mesélni a kép alapján, hogy mit gondolunk róla, milyen élete van, milyen tulajdonságai… A végén persze kiderült, hogy ugyanarról az emberről készültek a képek. :D Szóval szerintem érdemes magunkat is vizsgálni e téren. Sokan vannak úgy, hogy akit cikiztek gyerekkorában, az felnőve (észre sem veszi) ő is folytatja. Szóval érdemes tudatosítani ezeket, de persze nagyon nem könnyű, hiszen a világképünk része.
Nekem amúgy klasszik homokóra alakom van, így a csípőgatyáktól én is eléggé ki szoktam lenni, nadrágot venni 40/42-es méretben nem olyan egyszerű. Én amúgy nem szoktam a nagy márkákhoz ragaszkodni, turiból tökre passzoló és szép nadrágjaim vannak. Ha mégis nagy ritkán találok nadrágot annak örülök, de ennyi.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember rendbe legyen magával (igen, ez nem olyan könnyű), és a kisugárzása legyen vonzó. Láttam én már nagyon telt hölgyet, akiről egyszerűen sugárzott, hogy boldog, és ennyi, gyönyörű volt! :) Meg persze az ember próbáljon igényes maradni, és nem elhanyagolni magát, nekem ez egy kicsit nehéz, de tanulom.
Ez egy nagyon nehéz téma számomra, mert egész gyerekkoromat címkék bűvöletében életem. És nálam az volt a nehézség, hogy nem csak kívülről jöttek ezek a címkék, hanem főként édesanyámtól. A címkék nálam egyenlőek a büntetéssel, mert amíg a férjemmel nem találkoztam, addig mindig ez volt. Csúnya vagy, buta vagy, nem szeretlek, mert nem olyan vagy, amilyennek akarlak.
Ezeket a címkéket évekig tartott „lemosnom” és a férjem segítsége nélkül nem is sikerült volna. El se tudom képzelni, milyen nehéz lehet azoknak, akik mellett nincs egy bizalmas ember, aki segít.
Pedig ezeket le kell küzdeni, mert meggátolják az életet. Hiszen milyen nevetséges, hogy egész személyiségedet, attól teszed függővé, hogy rád megy-e a 38-as nadrág. Pedig így működünk. Kamaszkoromban egy egész napomat tönkre tette egy ilyen esett, és senki nem volt, aki segített volna. Ezért jó ez a bejegyzés, hogy azok, akik egyedül vannak és olvassák, talán elgondolkodnak ezen, és látják még sincsenek egyedül. Nekem anno egy ilyen blog rengeteget segített volna a magányban. :) Bocs, hogy ilyen csöpögős és hosszú lettem :)
Nem kell bocsánatot kérned, itt szabad írni. ♥ Örülök, hogy sikerült begyógyítani azokat sérüléseket (szóbeli erőszak is létezik), és hogy a férjed tudott segíteni.
Én stabil kapcsolatban élek, külsőleg nem vagyok ideális nő, még a barátom számára sem, „csak” épp megszerettük egymást. Abszolút nem illek bele abba a sorba, amilyen lányokkal előttem volt. De az tény, hogy számára ők az ideálisak, az igazi nők. Én olyan sose leszek, dehát ez van és kész, nem nagyon izgat, sőt még mulattat is:-).
Más kérdés, hogy ő bár már nem tini, még mindig hisz a nők és a média által eléborított manipulációban: hogy egy nőnek tényleg hogy kell kinéznie, hogyha xy modellszínésznőceleb vagy a szomszédlány tud két héttel szülés után 45 kiló lenni, akkor a többi is tudna, csak lusta, egy nő legyen vékony, mindig csinos, meg igenis léteznek a valóságban, beavatkozásmentesen a sovány-irtó magas-izmos-hatalmas mellű nők, stb., stb. Jó régóta ismerjük egymást, én meg az az enyhén feminista, illúzióbontogató személy vagyok, de tudjátok mi az érdekes? Ő maga szól, hogy álljak már le, hagyjak meg neki néhány illúziót, téveszmét, a férfiaknak kell az ilyemi mese.
Ja, és férfi kollégákkkal dolgozom a munkahelyemen, ők is ilyenek, szóval ne szóljátok le az én Uramat:-)
Nagyon örültem ennek a bejegyzésnek. Szerintem a skatulya-dolog egyre nagyobb probléma manapság, mert a média nagyon ráállt ezekre a manipulált „ideálok”-ra, és sok nő (és férfi is) könnyű célponttá válik, különösen, ha még tinédzserkorban vannak, és nagy bennük a megfelelési kényszer. Valóban nem szabad hagyni, hogy bárki megmondja Neked, milyennek kell lenned, ugyanis nincs belőled több, és ha másokra akarsz hasonlítani, a saját egyéniségedet, egyediségedet adod fel. Ezt a mondatot szívemből üzenem mindenkinek.
Sajnos sokszor előjön ez a skatulyázás a mindennapokban is, és tényleg erősnek kell lenni, hogy harcolni tudjunk ellene, ugyanis van, amikor nagyon kemény ütéseket mér. Nekem például nagyon problémás bőröm van, amit rettenetesen régóta ezerféle módon kezeltek már, de nem sokat változott a helyzet, kegyetlenül érzékeny az arcom, és állandó piros foltok tarkítják. Én azonban hozzászoktam ehhez, és akik szeretnek, elfogadnak így, de pl. a legtöbb fiú kevés megértést tanúsít, és gyakran fontosabb nekik egy berögzült ideálkép, mint az, hogy belülről megismerjenek valakit. Van egy srác, akit sokáig nagyon szerettem (mondhatom, hogy most is szeretem, de már próbálok nem gondolni rá), aki nagyon okos és összetett személyiségű srác volt, ám lányok terén mindig irreális elvárásai voltak, és szó szerint megbolondult pl. a vörös hajú lányokért. Nekem barna hajam, barna szemem van, és szeretem, hogy így nézek ki, de ez nyilván számára nem volt elég különleges és szép, az arcomról nem is beszélve. Egyszer teljesen az ujja köré csavarta egy nagyvilági vörös hajú lány, aki mint kiderült, csak játszott vele, állandóan megcsalta, és meg akarta a fiút változtatni, aki mindent megtett volna érte, mert a tökéletes ideáljának tartotta a lányt. Sokszor nekem beszélte ki a gondjait, amikor szomorú volt, és ahogy vigasztaltam, többször megjegyezte, hogy jobban megértem a személyiségét, mint azelőtt bárki. Ennek ellenére sohasem volt esélyem nála, a lánynak viszont mindig megbocsájtott, akárhányszor törte össze a szívét.
Ez a történet nem különösebben érdekes, csak azért meséltem el, mert szembesültem azzal, milyen érzés, amikor TÉGED ugyan nem érdekel egy „ideális” nőről alkotott kép, azonban másokat rabul ejthet a saját maguk által teremtett ideáljuk, és nem törődnek vele, ha más szívből szereti őket. Nem vagyok szomorú a történtek miatt, mert aki álomnőket kerget, azt csak sajnálni tudom, viszont kár, hogy ilyen lett a világ, és remélem, egyszer lesz valaki, aki engem is tud majd annyira szeretni, mint én tudtam ezt a fiút.
Hehe, ez nagyon jo pelda. :D :D Oszinten szolva neha olyan jokat szoktam rajtuk nevetni, csak par hozzaszolas utan mar kicsit uncsik lesznek. :D
Na jo, igaz, kicsit sarkitottam, de sajnos ahogy eszrevettem a tobbseg nem igazan valogat, probaljak utanozni azt, amit a szerintuk boldog, sikeres, jol kinezo stb emberek is csinalnak. Ezert megveszik a „trendi” magazinokat, hisz akkor ok is reszesulnek ezekbol.
Nem hiaba olyan kelendoek azok a dolgok amiket hires emberekkel reklamoznak. /meg kell hagyni baromira jol csinaljak/
Néha fura, amikor drogériás cuccot vagy plázás cipőt reklámoznak a celebek, fel se merül, hogy ők valóban azt használnák, de van, amikor tényleg jó, amit reklámoznak, és hitelesek is vele. Én valahogy úgy képzelem, hogy jó termék + jó marketing = siker és elégedett vásárlók. Persze sokszor a pocsék termék + jó marketing is siker, de hosszú távon az előbbi fenntarthatóbb, és tükörbe is lehet nézni tőle. :)
Én is marketingelem most a könyvemet, de úgy gondolom, hogy olyan dolgot hoztam létre, amit őszintén tudok ajánlani az embereknek, és igazából nem a torkukon akarom lenyomni, csak szeretném eljuttatni hozzájuk a hírét, aztán megnézhetik maguknak, hogy bejön-e vagy sem. Szóval önmagában nem baj a reklám, kérdés, hogy ki, mit, és hogyan csinálja. :)
Te hiszel/tudod/ bizol benne, hogy egy olyan dolgot alkottal, amivel segitheted az embereket, es nem fogsz nekik csalodas okozni. :) Ez abszolut rendjen is van, hisz, aki olvas teged az tudja, hogy nem adnad olyanhoz a neved, amit te nem szeretnel vagy nem lennel 1000%ban biztos…
Mostmar kicsit elkanyarodtunk a tematol, de meg zarojelesen megjegyeznem, h egy „szerkesztes” gomb jol jonne a hozzaszolasokhoz, mert neha akarmennyi ujraolvasas utan, bennem csak akkor azonosulnak a hibak, amikor mar kint vannak a falon. :)))
Sajnos ilyen szinten nem lehet belenyúlni a rendszerbe. :( De ha nagyon szúrja a szemed valami, szólj, és kijavítom neked.
Ahh, annyira azert nem fontos, de koszi. :) Majd jobban figyelek. ;)
Erdekes tema, mar a hozzaszolasok szama is tukrozi, h ez aztan mindenkit erint, igy vagy ugy.
Sztem elsosorban magunknak probaljunk megfelelni /barmennyire is elcsepeltnek hangzik/, es probaljuk a legtobb „zavaro” tenyezot kiiktatni az eletunkbol. Mar vki irta is a tvt, en mar lassan 3 eve nem nezem, es annyira megnyugtato. A masik amit kapasbol tepnek ki minden no kezebol azok a hulye magazinok. Igaz, en soha nem ertettem, h mi erdekesseg van bennuk kb 1-2 elolvastam 23 ev alatt, de semmi ujat nem adtak, inkabb csak jokat mosolyogtam rajtuk. Persze mindegyik megmodja a frankot, hogy hogyan legyel bomba no, jo anya, lepedoakrobata stb, stb es ha neked nem sikerul akkor le vagy sajnalva. Ezektol persze a nok 80-90% rosszul erzi magat, mert vmelyik tuti nem jon ossze… Szoval most kiadok egy csomo penzt azert, hogy vki belegazoljon a lelkivilagomba es utana szarul erezzem magam??? Azt hiszem ne gagyultam meg meg! Annyi ertelmetlen zagyvasagot zuditanak rank, hogy ember legyen a talpan, aki megerti oket, es meg „teljesiti” is.
Amitol viszont mar nagyon szembetuno szamomra, az a sok „bizonygataskenyszerben” szenvedo ember /bocsi, akinek nem inge…/ Mindenki meg akarja mutatni a masiknak, h ot bizony nem erdekli h ki mit mond, o ugy boldog ahogy van…. de ha mar ennyire bizonygatni kell vmit akkor mi az igazsag???
Igen, ez nagyon érdekes jelenség, főleg, amikor „engem nem érdekelnek a beszólogatók, nyugodtan tartsatok hülyének/rondának, tojok rá” címszóval születnek húszoldalas bejegyzések. Ha nem érdekelnek, akkor nem érdekelnek, egy szót se ér az egész.
A női magazinokból is meg kell válogatni a jót, szerintem vannak pozitív, kedves, intelligens, értékes újságírók ezen a területen is. Mindig meg kell szűrni mindent, aztán csak fennakad az arany. :)
Én azokon a cikken nevetek mindig, amikor „kiszámolják”, hogy a férfiak 85%-a ezt meg azt szereti, és ezért csináld úgy. Naéshaazenyémnem? :D Statisztika helyett beszélgessünk azzal, akivel vagyunk, és mondjuk ismerjük meg, a forrásból származzon az infó, ne az újságból. :) Ő bizonyára többet tud magáról. :D
Persze, ezt nem is vitatta senki :) mint ahogy a könyv nőies voltát sem.
De, azt kérdezted, címke-e, és elmondtam, hogy szerintem nem. :D
A női voltát nem vitatta senki, hiszen ott áll, hogy nőknek :D de ez most már tényleg csak szőrszálhasogatás, értem, mire érted, illetve hogy miért nem érzed címkének.
De jó ez a cikk, Via, telibe találtál! Én mindig pont ezt mondom, hogy utálom a cimkézést (házs, együttélő, szingli, etc.) és mindig pont azt mondom, hogy egyetlen cimkét vagyok hajlandó elviselni…azon pedig ez áll: „boldog” :-)
Via, bennem egy kötözködős kérdés merült fel: a könyv elején miért az áll, hogy „Útmutató azoknak a nőknek…”
Ez is egy címke, hogy ha férfi olvassa a nőknek szánt tanácsokat az ciki? :)
Hitelesen egy női szemszöget tudok képviselni, mivel — minő meglepő — magam is nőnek tartom magam. :)) Be kellett lőni egy célcsoportot, és nőként a nőkhöz tudok a legjobban szólni, de ez nem zárja ki azt, hogy a férfiakhoz ne tudnék, vagy hogy ha férfi olvassa, akkor az bűn. (Lásd még az „és most beszéljünk a hüvelygombáról” kezdetű borzasztó reklámot.)
A könyvben a példák jórészt „nőiesek” (pl. reggeli rutinban a smink), de ezt fejben ki lehet cserélni borotválkozásra, és máris „férfias”. :)
Arról, hogy mennyire ciki fiúnak a könyvet olvasni: hétfőn valaki a metrón látott egy öltönyös urat a könyvvel, kedden egy búcsúzó férfikollégának vették meg búcsúajándéknak egy munkahelyen (dedikáltam is neki), és több olvasó is jelezte, hogy a férjük/párjuk lenyúlta és olvassa. :)
Nem számonkérésnek szántam ám, csak jót mosolyogtam mikor ránéztem a blog olvasása közben a könyv borítójára :) valahogy jól egybecsengett a kettő.
De ez egy női blog, én meg egy női szerző vagyok, mert a női témákat ismerem a legjobban, és erről írok. Tudod, minden nőies, amit egy nő csinál… a könyvem is az lett. :D
Én akkor érezném címkézésnek a dolgot, ha emellett kinn lenne az, hogy FIÚKNAK KÍVÜL TÁGASABB, vagy HA FIÚ VAGY, ÉS EZT OLVASOD, NEM IS VAGY FIÚ. :) De nincs. Én egy nő vagyok, és a saját szemszögemet képviselem, és ezt többnyire nők olvassák érthető okokból, de a fiúkat se dobáljuk meg homokkal. :))
Megint rá kellett jönnöm, hogy önző vagyok. :) Nem érdekel, hogy más mit miért csinál, hogy miért attól érzi jól magát amitől. A végeredményt nézem, hogy jó-e, önazonos-e. Ha meg nem látom annak, akkor nem foglalkozom a dologgal. Ez már-már nagyképűnek is hangzik- egészséges mederben kell tartanom. :)
Egyébként én a hízni akarók táborát erősítem és tényleg megörültem, mikor a telt kategóriába kerültem a szülés miatt. Végre, végre! :) Ha máshogy nem, hát így sikerült. :)
Szerintem az lenne az önzőség, ha azt mondanád: „nem érdekel, hogy te hosszú hajjal érzed jól magad, én a rövid hajat szeretem, vágasd le”. Ha jól értem, amit mondasz magadról, az pont nem önzőség, hiszen nem a saját elvárásaidat erőlteted másokra, hanem elfogadod, ha nekik jó úgy („önazonosak”), akkor is, ha neked esetleg nem tetszik az, amivel ezt elérték. :)
Az önzőség része talán abban nyilvánul meg, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy ki mit visel, miért öltözködik úgy ahogy, miért úgy viselkedik valaki, ahogy. Ezt olyannyira ki tudom már zárni a fejemből, hogy ilyenkor csak magammal foglalkozom, a saját értékrendemmel. Nyilván sokszor van, amikor valaki/valami nem egyezik az én értékrendemmel. Ezeket én direkt kikerülöm. Nem hatnak rám sem pozitívan, de szerencsére negatívan sem. (Ez utóbbi fontosabb.)
Szóval röviden: sokszor átfut az agyamon, hogy csináljon mindenki amit akar, csak engem hagyjon ki belőle. :) Ha valaki címkézik, címkézzen, ha valaki pl tetováltat az arcára, csinálja, csak nekem ne kelljen beállnom olyan sorba, ahol nincs helyem. Sajnos sokan beállnak és így akarnak megfelelni a környezetünek. Én a környezetet alakítom magamhoz, aki ezt fordítva csinálja, annak önző vagyok.
Egyébként tök érdekes, van 1 nagyon régi cimborám, akivel kb 18 éve „jártunk” pár hónapig, majd 3 éve találkoztunk újra és ő mondta, hogy most sokkal jobb NŐ vagyok, mint anno , kilóktól függetlenül, a férjem is ezen a véleményen van, és én is azt érzem, hogy jobb viszonyban vagyok önmagammal, mert nincs bennem a megfelelési kényszer mások felé
adrica, igazad van, ez az igazi csapda: belekerülsz, akkor a legnehezebb kimászni belőle :-) csúfolnak, és nem lehet megtalálni egykönnyen a kiutat.
azt hiszem, ha még egyet kommentelek, Via receptre íratja fel a könyvét nekem :-))) hogy ez a zöld összes árnyalata, amit látok :-) és hajrá :-)
Nekem akkor épp jókor jött a ballagás és utána a teljes környezetváltás (fősuli, új város, 0 „régi jó ismerős” – persze barátok maradtak). De érdekes, hogy még ez előtt is, mikor épp jobban voltam lelkileg (pl. szerelmes voltam és boldog), akkor elmaradoztak a csúfolódások, vagy kevésbé voltak intenzívek. Szóval minden oldalról igaz, hogy ez az egész „kívülről milyennek látnak”-dolog belülről indul el :)
Sokáig azt hittem, hogy csak a csajok foglalkoznak ezzel a címkézéssel, de most hogy belegondolok, a fiúkra is igaz. Én állandóan fogyni akarok, a párom meg hízni. Ő magas és szálkás, én alacsonyabb vagyok és „segges”. Egymást sosem kritizáljuk, olyannak szeretjük a másikat, amilyen. Amikor összejöttünk, kaptam olyan megjegyzést családtagtól, hogy a volt barátom jobban illett hozzám. Kérdem én, azért mert a volt párom hasonló testalkatú volt, az azt jelenti, hogy összeillettünk minden téren? Szerintem nem külsőleg kell megtestesítenünk a tökéletes párt. Erről mindig nagymamám anekdotája jut eszembe: amikor fiatal volt a falu legcsinosabb legénye elvett feleségül egy kevésbé szép lányt a szomszéd faluból. Az ismerősök kérdezték, hogy miért választott egy csúnya lányt? A fiú mindenkinek azt mondta: látnák csak az én szememmel, nekem ő a legszebb! ;)
Via, tudnál erről egy cikket (könyvet!) írni, hogy hol találni ilyen férfit, mint akiről Bogyoka ír? :)
Nincs beszerzési hely… :) Emberek mindenfelé vannak, menj ki és keresd meg azt, aki neked való! :) Én egy netes közösség chatszobájában találtam meg az én páromat, de attól te még megtalálhatod a közértben, moziban, szülinapi zsúron vagy társkeresőn…
Cherry, az enyémet leültették mellém az egyetemen, és rámbízták, hogy vigyázzak rá egy kicsit. :)
„Látnák csak az én szememmel!” – Ez gyönyörű. :)
Nagyon jó a cikk, de ilyenkor még a blognál is érdekesebb olvasni a hozzászólásokat, nagyon sok érdekes gondolat, nézőpont kerül elő, ami nagyon klaszz gondolatokat ébreszt bennem is. Szóval inspiráló itt nagyon a társaság :))
Tényleg nagyon meg lehet szenvedni ezzel a cimkézéssel, főleg mert már az általános suliban elkezdődik, mindenkinek megvan a saját cimkéje, és ha egyszer elfogadtad kicsinek, akkor borzasztó nehéz ettől szabadulni. Én legalábbis ezt tapasztaltam saját magamon, és azt látom még sokszor most is azokon a lányokon, akik hozzám hasonlóak, vagy legalábbis egy időben hasonlóak voltunk. És tudom, hogy nagyon nehéz a helyzetük, mert mindig önamgunkban kell megtenni az első lépéseket, ami úgy gondolom, hogy mindenkinél más és más, nehéz rá receptet írni. Pedig igenis, mondhatjuk azt, hogy amit ránk aggattak, az egyáltalán nem úgy van, vagy pedig belátni, hogy az a cimke valójában ugyanúgy lehet előny is mint hátrány, hozzáállás kérdése. És az, hogy valaki hogyan áll önmagához, az ott van minden mozdulatában, minden mondatában, és kommunikálja folyamatosan mások felé, még ha észre sem veszi.
Én afféle jótanuló-jókislány voltam nagyon sokáig, és nagyon sokáig nem tudam ezzel mit kezdeni, de rendesen odatett az önbizalmamnak, mert alig láttam magamban valami értékeset (mert azt ugye mindannyian tudjuk, hogy ha valakit strébernek hívnak, azt nem azért teszik, mert annyira kedveskedni akarnak neki). És aztán renegeteg dolog hatására és baromi lassan elkeztem másképp gondolkodni magamról.Rájöttem, hogy milyen fantasztikus előny az, hogy könnyen és gyorsan tanulok, hogy van bennem kötelességtudat, ami segít, hogy sose hagyjam az fontos dolgokat az utolsó percre, és emellett találtam módot arra, hogy megmutassam a világnak, hogy mi minden van még bennem, és hogy erre büszke is vagyok. Hihetetlen hatása van az ilyesminek. Rendszeresen szereztek emberek meglepetést azzal, hogy ahogy kezdtem egyre pozitívabban állni önmagamhoz, úgy viselkedtek ők is egyre pozitívabban velem. És mindezt úgy, hogy lényegében nem nagyon változtattam azon, ami azelőtt voltam.
Szóval nagy ereje van a kisugárzásnak :) Az a jó, hogy csomó olyan tulajdonság van, aminél csak hozzáállás kérdése, hogy szégyelled magad miatta, vagy örülsz neki. Vagy hogy egyáltalán elfogadod e, hogy az a tulajdonság valóban a tiéd, vagy csak rádragasztották még régen, és csak egyszerűen nem tudsz rajta változtatni. Annyiféleképpen lehet egy ember fantasztikus, tessék elfogadni, hogy azok vagytok mind :) És tessék felismerni, hogy rengetg fantasztikus ember van körülöttünk, csak oda kell rájuk figyelni egy picit :)
A testképzavar egyébként egy baromi érdekes és veszélyes dolog, nem semmi, hogy az ember miket tud gondolni magáról… Emlékszem, kamaszkoromban az összes létező fényképen (meg a tükörben, és magamra nézve is) undorító hízott disznónak láttam/éreztem magam. Kitaláljátok, mennyi voltam? 52 kg a 167 centihez. És egyébként az, hogy a világ mit gondol rólad, ugyanígy nincs összefüggésben a valósággal, engem ilyen alkattal rendszeresen szekáltak amiatt, hogy „kövér vagyok”. Utólag visszanézve (és a képeket is nézegetve) gyanús, hogy nem azért, mert undorító hízott disznó lettem volna, hanem mert „undorító hízott disznó vagyok, utálom magamat” kisugárzásom volt. Figyeljétek meg, aki jóban van önmagával, az hiába ráncos, husi vagy csontos, vagy bármi, ha ránézel, egyszerűen azt veszed észre, hogy de jól néz ki, és csak ha elkezded részleteiben kielemezgetni, akkor jössz rá, hogy ja igen, egyébként ráncos (vagy bármi), de akkor is milyen jól néz ki!
Egy másik érdekes dolog, amin szoktam magamban somolyogni, a kétféle típusú barátnőim: aki fogyni szeretne, és aki vékony és hízni szeretne. Rendesen bele lehet zavarodni, hogy a „szerinted fogytam/híztam?”- kérdésre, most bíztató bólogatást vagy „áááá, neeem, dehogy, sőt!”-típusú tiltakozást várna :D
sajnos könnyű mondani, hogy „ha az embert a párja elfogadja” – ha van neki. ha nincs, akkor egy idő után – és itt megerősíthetnek azok a lányok, akik hosszabb ideig voltak egyedül – azt érzi, hogy biztos túl kicsi/nagy/hosszú/rövid/bármilyen vagyok, mert nem kellek senkinek… persze ki kell várni a nagy Ő-t, illetve aki nem azért van velem, amilyen vagyok, az szintén fáradjon a.s.a.p melegebb éghajlatra, esetleg édesanyja szoknyája mellé, és egyébségek, de manapság számomra, és ismerőseim számára is probléma, hogy hová tegyük magunkat a koordináta-rendszerben, és szvsz soksok gyakorlás, türelem, és marha tudatos „agykontroll”/gondolatkontroll kell, hogy az ember bármily testi adottságú lánya azon kapja magát, hogy címkéz, akkor virtuálisan rácsapjon a kis kezére, hogy „Ejnye!”. nekem személy szerint az a bajom, hogy anno 65kiló körül voltam, ami felkúszott 90környékére. én a régi magamhoz hasonlítom magam :S mindenkinek megvan a maga keresztje valószínűleg.
természetesen egyetértek a cikkel, imádom a konfettit, csak azt szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy ez nem ‘overnight’ változik meg (sajnos :()
Nem is mondtam sehol, hogy csettintésre fogsz megváltozni, „és ha nem, akkor hülye vagy”. Ez egy iszonyú hosszú és kemény folyamat, sok visszaeséssel, de megéri, mert a végeredménye az lesz, hogy nem gyomorgörccsel fogsz élni, folyton azt lesve, hogy kinek hol nem tetszel.
Nagyon hosszan tudok beszélgetni a témáról és a hogyanokról, de meg is tettem, 300 oldalban. :D Ez most ilyen széljegyzet féle volt.
Egyébként szerintem pont nem a virtuális kézrecsapás a megoldás, egy rossz beidegződést nem további rossz élményekkel (büntetés, önmagad leszidása, „hagyd abba, ne hisztizz, ne nyávogj”) tudod megszüntetni, hanem türelemmel, szeretettel. Ha magadnak nem adod meg, akkor hiába kapod meg máshonnan.
Érdekes dolog, hogy annyi minden elfogadására megtanítanak minket, de önmagunkat elfogadni, sőt, szeretni a legnehezebb. Átérzem, amit írsz és igazad van, egy idő után az ember végül mindig magában keresi a hibát, mert nem lehet non stop erősnek lenni… viszont az, hogy mindezt tudatosítottad magadban már mindenképpen jó! Drukkolok Neked, hogy az a bizonyos „overnight” hamarosan elérkezzen! :)
Tényleg nem lehet mindig erősnek lenni, ez volt a fő motivációm a bejegyzés megírásánál, hogy itt vagyok, nem vagytok egyedül, kitartás, ne adjátok fel. Nehéz, de megéri! ♥
köszönöm a biztatást, a tudatosításokkal nincs gond, de még keresem az utam:-)
egyébként az oktatásból – többek között – ez is hiáynzik, sőt elképzelhető, hogy direkt kihagyták, végül is akkor ki venné meg a fogyitabikat, ki ülne a TV előtt csipszet hamizva a hasrezgető tévésoppos övben, ki próbálna ki soksok 3nap-mínusz10kiló-diétákat, illetve próbálna elkeseredetten „hízókúrázni”, hogy „legyen mit fogni rajta” ha mindenki elfogadná magát :-)
ha sikerült irányba állnom, jelentkezem :)
Á, nincs itt összeesküvés, az embereket most se kényszeríti senki a tévé elé, bármikor felállhatnának, és azt mondhatnák, hogy kösz, ebből nem kérek többet. Az oktatás valóban sok helyen hiányos (háztartástan, pénzkezelés), viszont nem muszáj ebbe beletörődni… És a címkézésbe, kirekesztésbe sem. Ha esetleg valakinek csak az hiányzott, hogy valaki azt mondja: „igen, mondhatod, hogy elég”, akkor ez most az volt. Szóltam. :)
mindig az a vicc jut eszembe, amikor a pokolban a magyarok kondérját nem kell őrizni, mert ők visszahúzzák egymást – gyakran kilógnak azok, akik nem vágják fejből az összes szappanopera/reality show-t, mert könnyebb a TV előtt üldögélni, mint tenni valamit önmagukért, szembesülni, felismerni… bár szerencsére egyre több ember van körülöttem, aki szintén nem TV-zik. én híreket sem olvasok elég régóta, és mondtam, hogy „kösz, nekem ez nem kell”, de a testképrealitás-szeretemmmagam-nemérdekelmitmondanakmások szentháromsághoz még nem jutottam el :-)
köszönjük, Via, most már tuti nem vár senki „tapsra” :-)
+g ami kimaradt :)
Szerintem ez a címkézés illetve decímkézés egy nagyon kényes és nehéz dolog. Ma már nem csak szavakkal címkézik az embert. Egyik kedvenc példám, amiért a férfiak kinevetnek, de a nők nagy része mélységesen átérzi, az a ruhavásárlás. Bemész a boltba, nadrágot keresel, leveszed a 38-ast és combközépig jön fel. Nem is kell több az instant sírógörcshöz. És akkor senki nem szólt még hozzád, csak azt látod, hogy az a méret, ami vagy, az a valóságban már más, ezáltal befolyásolja a saját magadról alkotott képet, mivel már csak az egyel nagyobb nadrágba férsz bele, amitől persze rosszul érzed magad. És nem azért, mert híztál, hanem mert a 36-os az új 38-as. Ez a trend, ez a globális címke, amivel egy varázsütésre tudják befolyásolni milliónyi nő gondolatait. Olyan sok ilyen és ehhez hasonló van körülöttünk, hogy nagyon nehéz tőlük megszabadulni, nem is vagyok biztos abban, hogy ez 100%-ig lehetséges.
A másik dolog amiről már írtatok és saját magamon nagyon érzem, hogy hajlamos vagyok abszolút az évek mentén definiálni magam…30 előtt kéne az első gyerek, de addig még dolgozni kéne, ekkor meg ekkor kéne a második, hogy ne 50 legyek mikor a gyerek 10, ekkor meg ekkor kéne elköltözni, ekkor kéne az, akkor meg amaz és kéne valamikor egy kis kikapcs is, hogy ne kapjak elmebajt, de arra úgy tűnik nem lesz idő… Elvárások, címkék mindig voltak, mindig is lesznek és szerintem viszonylag kevés az a nagyon szerencsés, akinek megadatik egy olyan közeg és egy olyan hozzáállás, hogy nem veszi magára ezeket a dolgokat.
Az már szerintem dac és egészséges önbizalom kérdése, hogy a gyakran felmerülő kétségek közepette az ember lánya azért mégis csak azt tudja mondani, hogy k***ja be mindenki, én jól érzem magam, ha tetszik lehet maradni, ha nem akkor viszont vissza se gyere :)
Ez annyira így van, hogy megvizsgálták, amelyik boltban rádjön a „kisebb” méret, ott szívesebben vásárolsz, esélyesebb, hogy visszamész, ezért lettek már ilyen XS meg XXS nevű őrületek. Nem az emberek lettek kisebbek…
Vannak nehezebb időszakok, amikor jobban betalálnak ezek a címkék, de ha megerősíted magadban, hogy ez nem számít, könnyebben visszazökkensz, és nem hagyod, hogy sokáig hatással legyen rád, megfélemlítsen, és ne engedjen élni.
Igen…én pl ezért szeretek német boltokban vásárolni mert az ő 36-osuk a mi 38asunk. És bár az ember a fejével tudja, hogy ez átverés, valahogy a lelkének mégis jól esik. Jó kis szemfényvesztés ez az egész…
Volt barátom apukája mondta mindig, hogy ha újra kezdhetné akkor valamilyen női dolgot gyártana. mindegy mit, mert a nőknek, megfelelő szöveggel és reklámmal mindent el lehet adni. Nagyon általánosítva ez tényleg így van…könnyű visszaélni a nők folyamatos megfelelési kényszerével.
Nem reklám képen, de egy másik szemszögből, hasonló dologról írtam én is a napokban. Egy nyaralásról szóló „cikkben” sikerült a kedves „szerzőnek” úgy megfogalmaznia a dolgokat, hogy a nyaralás megszervezése, a szabi alatt a család kiszolgálása, körbeugrálása az csak a nő feladata…érdekes, hogy nyomtatásban is megjelennek még ennyire átgondolatlan dolgok és ami a szép ebben, hogy le merném fogadni, hogy a szösszenet szerzője nő volt.
A nők nagyon szépen tudják egymás alatt ásni a gödröt… :(( A legtöbb fikázást is más nőktől kapjuk, nem férfiaktól. De attól senki nem lesz erősebb, hogy talál egy gyengébbet, és attól nem lesz magabiztosabb, hogy másra közli, hogy ronda.
Ez így van. De az is igaz, hogy a nők egymásnak öltöznek elsősorban, nem a férfiaknak. Kimész az utcára és lehet, hogy egy nő (sok nő) előbb mér végig, mint egy férfi…és az agyakban ott cikázik a: kövérebb/vékonyabb mint én, jobb/rosszabb a sminkje, szebb/csúnyább a haja stb…és már fejben is sokszor inkább a negatív dolgok jönnek elő. Magunk más nőkhöz való méregetését szerintem már egészen gyerekkorunktól magunkkal cipeljük.
Persze, mert ezt tanuljuk.
Én egyébként magamnak öltözöm, és akinek nem tetszik, az majd nem néz rám. Nem vállalok felelősséget azért, hogy rontom a városképét. :D
Igen, de ugye mindent tanulunk és a tanult, berögzül dolgok között szelektálni nehéz feladat! :)
Egyetértek, én is magamnak öltözök, illetve a férjemnek, de tőle nem szokott panasz érkezni :) És amíg ez így is marad, addig van jól.
Régóta „zugolvasód” vagyok Via és többször is éreztem már, hogy regisztrálnom kellene, de csak most jutottam el idáig.
A cikkhez hozzáfűzve, már csak azért is zavaróak ezek a skatulyázások, mert azt mondják a 36-38-as méret az ideális. Ha elmegyek XY ruhaboltba, ahol egészen az 50-es méretig is talál magára az ember ruhát, ott érdekes nem a 36-38-as méretek lesznek megfogyatkozva átlagban, hanem a 40-44-es méretek. Tudom, mert mindig levadásszák előlem. :) Nem értem akkor ki miért is ítélkezik? Meg vannak zavarodva az emberek. Én megvonnám mindenkitől a TV-t az is biztos, mert többet árt, mint használ. 2 hónap múlva leszek 21 éves, a nadrág méretem 42-44, felsőkből többnyire L-eset hordok 175 cm-rel és kb. 80kg-val és NEM ÉRDEKEL, HOGY MÁSOK MIT GONDOLNAK! Jól érzem magam így, mi több a barátom imádja, hogy mindenhol van „fognivaló” rajtam. :)
Mellesleg nagyon gyakori, hogy nem csak külső alapján ítélkeznek az emberek, ha egy új csoportba, munkahelyre, iskolába, egy új közegbe bekerülsz és nem úgy viselkedsz, mint ők és elzárkózol előlük, akkor piszkálnak, kíváncsiskodnak és voltaképpen arra várnak, hogy csatlakozz közéjük.
Nagyon sokan képtelenek elfogadni, hogy van aki nem úgy látja őket, mint ahogy ők azt hiszik. Nem tudják felfogni és feldolgozni, hogy nem mindenki szereti a szilvát, meg a lencsét…
A TV-t is lehet értelmesen használni, vannak jó műsorok, csak meg kell válogatni. Ahogy a neten sem mindegy, hogy mit nézel. Itt is van minden. :D Tanítani kell az embereket, és felhívni a figyelmüket, hogy van választásuk. Az opciók már most is adottak!
A ruhaméretek számozása nem normális. Én 36-os méretet hordok, szerintem arányos vagyok, pici, vékony, ha vékonyabb lennék, az már aggasztó lenne. De ha veszek valamit, ami a combomra és a csípőmre jó, abból 10-15-20 centit biztosan fel kell hajtani, tehát a divatüzletek szerint ekkora súllyal legalább annyival magasabbnak kellene lennem…
A konfekció átka, szerintem nincs olyan ruhadarab, amit utána nem kéne átalakítani. Nekem is állandóan fel kell hajtani az alját, illetve be kell venni a derekát, mert ami csípőben jó, derékban bő. :)
Nem az a baj, hogy alakítani kell, hanem hogy érezhetően akkor lennék „normális”, nőies, tuti csaj, ha a súlyom 158 centi helyett 180 centin oszlana el. Ha ehhez akarnék igazodni, nyugodtan elkezdhetném éheztetni magam, mert máshogy nem tudnám elérni ezt az állítólag „normális” méretet…
De nem normális ez, csak átlagos, hiszen akkor éri meg nagy példányban gyártani, ha próbálnak belőni valami átlagolt méretet. De nagyon kevés ember van, aki átlagos, valamiben mindenki „kilóg”. Kérdés, hogy magadat alakítod-e a ruhához, vagy fordítva. :)
Az én testtömeg indexem a soványság határán van. Oké, alkat, könnyű csontozat, eszem rendesen, de akkor is. Nem hiszem el, hogy a valóságon alapul az, hogy van az átlag, az átlag fölött vagyok én, az átlagon alul meg… az anorexiások?… Szerintem ez nem egy átlag, ez egy testképtorzító, valótlan kép. És persze, hogy az az egészséges, ha a ruhát alakítom magamhoz és nem fordítva. De nem csodálom, ha tömegével termeljük ki a testképzavaros tiniket, ha mindenhol nádszálkarcsú modelleket látnak, aztán bemennek a boltba, és nem tudják felhúzni a combjukon azt a nadrágot, ami a magasságuknak megfelelő, pedig nemhogy erősek vagy teltek, de a soványság határán vannak…
Önmagában nem elég a modellvilág és a média ahhoz, hogy valaki testképzavaros legyen, ott a családi háttérrel is baj van — soha nem biztatják, mindig szidalmazzák, és a saját szülei erősítik benne a megfelelési kényszert. Én is Barbie-ztam, kutya bajom nem lett. Az én Barbie-jaim egyedülálló anyák meg politikusok voltak. :DD
Kell egy olyan támogatói közeg, aki egyöntetűen azt mondja, hogy nem ez (ruhaméret, stb.) számít, és a szeretetéről biztosítja. Akkor fel van vértezve, és nem lesz hatással rá visszafordíthatatlanul az, amit lát.
Persze, de akkor az sem lesz rá hatással, ha bárki elkezd általánosítani, hogy „csak az az igazi nő, aki…”, és akkor miről is szólt a cikk? :) Az emberek szájából elhangzó „csak az igazi, aki…”, a média, a divat- és szépségipar ideáljai mind összefüggő dolgok. Te az emberarcú változata ellen emelted fel a hangod, én meg a szabásmintákban megjelenő ellen.
Szerintem kamasz korban a család által mondottak nagyon sokszor inkább ellenállást váltanak ki, és igazán csak a kortárs csoport véleménye számít. Ha az osztályban, vagy a baráti társaságban mindenki magas, vékony, keskeny csípővel, akkor a pici vékony de széles csípőjű gyerek képtelen elfogadni magát. Persze ez a belső vívódásainak a kivetülése, de hiába mondja a szülő, hogy nem kövér, nincs vele baj, egyen rendesen, és nagyon sok minden szép rajta, úgysem hiszi el. Mintha nem is egy szobában beszélnénk, és mintha nem is ugyanazt látnánk. Ha jön a szerelem, és valakinek úgy fog tetszeni ahogy van, akkor majd elhiszi. De a felnőtt is akkor érzi igazán szépnek magát, ha a szépsége visszatükröződik a társa szemében. Nem?
Én inkább úgy mondanám, hogy attól még szebbnek érzi magát, de ha anélkül egyáltalán nem, az nem jó. :(
Szerintem a szülői háttér később „érik be”, természetes, hogy kamaszkorban lázadnak, de ami alapot előtte letettetek, az ott van, és nem vész el. Bizonytalanságok mindig lesznek, felnőttkorban is, szóval Timi, ezt jól látod. De ha ott van a háttér, a barátok, meg az önbecsülés az egyik serpenyőben, meg a média és a többi elvárás a másikban, akkor én most az elsőbe tenyereltem be szándékaim szerint egy kicsit, ami kibillentette a mérleget. Akinél viszont nagyon a másik serpenyő felé dől, annak nem lesz elég ennyi. :( A hétköznapi önmarcangolóknak szántam ezt a cheerleadinget, a komolyabb önértékelési zavarokkal küszködőknek nyilván szakember kell.
Via, igen, igazad van, hogy aki mondjuk már kifelé tart egy ilyen önértékelési hülyeségből, vagy nem is merült benne el igazán, annak egy ilyen bejegyzés, plusz egy baráti jó szó, plusz ha épp olyan korban van, amikor hallgat a szülei véleményére :), akkor családi környezet, nagyon sokat jelent, mert a vívódása pozitív oldalát erősíti meg, és belekerül egy felfelé tartó spirálba. De ugyanúgy van egy lefelé tartó spirál is, különösen ha mondjuk a szülőkre éppen nem hallgatok, a kortárs csoportom mondjuk ellenséges, aztán még a ruhabolt is a képembe vágja, hogy ezzel a magassággal az átlag bizony két számmal kisebb ruhát tud felhúzni a combján és négy számmal kisebbet tud begombolni… na, akkor a kétségek súlyosbodnak, a barátok nem jönnek, mert miért jönnének, amikor valakinek messziről virít a homlokán, hogy „én egy értéktelen lúzer vagyok, engem senki sem szeret”, és akkor nincs megerősítő közeg, és folytatódhat a spirál lefelé a kóros szintekig… Csak azt akarom mondani, hogy igen, nagyon fontos, hogy mindenfelől az ilyen megerősítéseket kapja az ember, mint amit te is írtál, de a támogató közeg is olyasmi, ami (főleg ahogy Kata írta, a kortársfüggő korban) nagyon nehezen alakul ki, ha az embernek nincs meg a belső bizonyossága, amihez meg a támogató közeg nagyon jól jönne, szóval ez egy elég ördögi kör…
Mandrancs, én 36-os méretet keresek, és azt látom, hogy az fogy el először. Szerintem mindenki azt érzi, hogy a saját méretéből van kevés :) Ja, cipőből pedig eredetileg 36-os volt a méretem, de mostanában az is nagyon nagy, pedig a lábam nem ment össze. Amikor kifakadtam egy eladónak, hogy hogyan lehet ez, ő elárulta, azért van, mert a gyártók szerint a nagyobb lábú nőknek ciki a nagy szám, így kicsit odébb tolták a számozást… Ezzel nem is lenne gondom, ha nekem is gyártanának valamit. Van olyan, hogy kis lábú nők cipőboltja, de ott valamiért csak régies és magas sarkú cipőket tartanak. Ha valaki esetleg tudja, hogy hol lehet kis méretű mokaszint és balerinát venni (rózsaszín pöttyök és sárga csicsák nélkül), akkor légyszí árulja el nekem! Köszi :)
Cherry, ez eszméletlen, azt hittem, velem van valami baj! Hogy rosszul emlékeztem a cipőméretemre, vagy mi a manó?! Ugyanígy jártam, mint te… Én a gyerekosztályról vásárolok, néha ugyanazok a modellek visszaköszönnek ott is, amik a nagyoknál, szóval már nem az a helyzet szerencsére, hogy vagy rózsaszín masnis lakkcipőt veszek, vagy a méretemnél nagyobb sportcipőt, mert annak legalább meg lehet húzni a fűzőjét… Csinos balerinám, szandálom, csizmám van a gyerekosztályról, néha még magassarkú cipőket is látok egész elfogadható kinézettel, de én azt nem nagyon hordok.
Szia Timi, magassarkút én sem nagyon hordok, pedig azt még könnyebben kapnék. Néha nekem is sikerül jó gyerekcipőt vennem, de mostanában valahogy nem jártam szerencsével :( Csizmában már megszoktam, hogy kicsit nagyobb, mint kéne, de egy balerinából kilépek, ha túl nagy. Te hol kaptál mostanában jó cipőt?
A Deichmann gyerekosztályán vettem még ősszel olyan balerinát, ami gumis hátul, így rásimul a lábamra. Féláron volt, bevallom, el is hoztam mindkettőt, ami a méretemben volt, hogy legyen tartalék…
Ő az: https://instagram.com/p/Zuj220JLBq/
Köszi! Tényleg nagyon jó, különösen a két cipő egymás mellett :)
Via, csak kíváncsiságból: megsértett valaki, vagy csak úgy eszedbe jutott a téma és leírtad? Csak azért kérdem, mert nagyon harciasra sikerült a cikk, valahogy a nyúlpörköltes bejegyzésed hangulatát idézi, és abban bőven volt személyes érintettség.
Egyébként igaz nagyon, amit írsz! És nagyon találónak tartom azt, hogy ha nőnek érzed magad, akkor minden nőies.
Én azon paprikáztam fel magam, mikor a férfiöltöztetős cikknél valaki beszólt Viának, hogy ne a saját férje legyen az alapja, hanem Ő (akiről mai napig fogalmunk sincs kicsoda), mert hát az az igazi férfi, magas és 120 kg.
Én akkor úgy is felbaszódtam, hogy nem a férjemről volt szó, csak a sógoromra közölték kvázi, hogy nem férfi.
A nők kikérik maguknak az ilyen skatulyákat, de aztán jönnek azzal, hogy a férfi szőrös/nemszőrös, büdös/parfümszagú, magas/alacsony, satöbbi. Nem szeretem ezt.
Nem, ez a téma (milyen az igazi nő, milyen az igazi férfi) még a könyvem írásakor merült fel több, mint két hónapja, de végül kihúztam, mert kilógott, és DVD-extraként blogbejegyzés lett belőle. :) Bb.Sophie írta is, hogy pont ott tart a könyvben és oda illik, nem véletlen. :)
Ha valami dühít, akkor az az, hogy egy csomó önbizalomhiányos ember van, és azokba az ilyen címkékkel a többiek még jól bele is rúgnak. Én kiállok magamért, de szerettem volna megerősíteni azokat, akikben esetleg felmerült, hogy „jaj, lehet, hogy tényleg nem vagyok jó”, hogy de, igen, rohadtul tökéletes és imádnivaló vagy így, ahogy vagy, és aki mást mond, az hülye. ♥
Amikor a férfiöltöztetős cikknél jött az ominózus komment, akkor döntöttem úgy, hogy legyen ez az egyik első „extra”, mert úgy látszik, másokat is foglalkoztat a dolog, és előástam a jegyzeteimet. :)
Ha valaki megsért, azt nem szeretem cikkekben, „nyílt levelekben” lerendezni, nem tartom profinak. De ennek most nem volt konkrét kiváltó oka, csak mint téma merült fel a könyvem 2. fejezete kapcsán. Az 56. oldalon található egyébként ez a terület, ha érdekel valakit.
Úgy érzem, hogy azt a kommentet mindenki a saját pasija vagy ideálja elleni támadásnak vette. Szerintem a kommentelőnek egyáltalán nem ez volt a célja, hanem csak az, (legalábbis én ezt szűrtem le belőle) hogy bár Ádámra nehéz slimfit zakót találni, azért ez még megoldható, de egy jó nagydarab pasit öltöztetni, na az az igazi kihívás. Persze valószínűleg ez is csak egy címke, hogy a vékony pasit sokkal könnyebb öltöztetni, mint azt, aki egy méretnek sem felel meg, mert ami vállban jó az pocakra szűk vagy akármi, közben meg a szálkás vagy vékony férfiaknak is megvan a saját bajuk, mert líg lóg rajtuk a ruha :) Elnézést, hogy belepofázok ebbe a témába, lehet, hogy akkor és ott kellett volna, meg lehet, hogy nincs is igazam, de egy kicsit megsajnáltam ott a kommentelőt, hogy le lett támadva, mert én feltételeztem, hogy nem rosszindulat vezérelte, csak a saját problémáját egy kicsit komolyabbnak ítélte, mint a slimfit kérdést.
Hogy az aktuális témához is hozzászóljak, az én címkém szerint (és ebből is lehet konfettit csinálni) az a „jó”, ha valaki szereti annyira a testét, hogy úgy él, hogy ne okozzon neki betegséget, problémákat. A túlsúlyt én ilyen problémának tartom. Nem tudom megmondani, és nem is akarom, hogy mi az ami már „túl”, de amikor már betegségek jönnek, akkor mindegy, hogy címke vagy sem, baj van és akkor a konfettit is kidobhatjuk az ablakon…
De lehet úgy is kérdezni más alaktípusokról, hogy közben nem minősíti a többit. Nem a „mi”, hanem a „hogyan” volt a baj. :)
A túlsúlyos dologgal egyet értek, ld. #39-es hozzászólás.
Én is mindig címkézek, mert ez valahogy automatikus, de zárójelben kezelem a véleményem, és simán átírom a címke feliratát, ha megismerem az illetőt közelebbről. Ja, és kb. annyiféle feliratú címkém van, ahány embert ismerek :)
Így működik, ha tudatos vagy, és nem ösztönlény, aki pakol a dobozokba, és hallani sem akar másról, mint amit magában elkönyvelt. :) Szerintem jól csinálod!
Nekem minden attól függ, hogy épp milyen napom van, mint a kapor esetében: néha ránézni sem tudok a kaporszószos krumpligombócra, máskor meg alig győzök belőle repetázni. A testemmel is így vagyok: az esetek többségében jól el vagyok magammal, máskor meg legszívesebben letépném magamról a … nem is tudom pontosan mit, csak szörnyen érzem magam. És ez mindig akkor van, ha emberek közé megyek.
Mindig annyira pocsék, mikor nem találsz a méretedben ruhát, vagy éppen jó, de az utolsó kis pocakpihédet is kihangsúlyozza: számokban 40-es farmert és 90E-s melltartót hordok, de belül nem tartom magam kövérnek, nem is szeretem ezt a szót: se teltkarcsút, molettet meg végképp nem – Via, ez a kerek tetszik, azt hiszem így is mondom, hogy kerek/kerekded vagyok, mint a mosolygó alma :)
Aztán jönnek az emberek pillantásai, meg ugye látom, milyen lányok mászkálnak mindenhol, meg a reklámok, meg minden, és nagyon nehezen tudok ezen felülemelkedni, sokszor nem is sikerül. Főleg, hogy látom, hogy a pasik által „jó nőnek” titulált címkébe én nagyon nem vagyok benne, viszont nézem pl a szép csoporttársaimat, akik tudják magukról, hogy „jó nők” és el vannak szállva maguktól, és állandóan ebben a szerepben vannak, egy vakolat van az arcukon, meg télen sem ismerik a meleg ruha fogalmát, és mindig rájövök, hogy nekem a saját testem kell, hogy ne érezzem szükségét annak, hogy valamilyen szerepet magamra vegyek. Mert én „Én” vagyok, és a testalkatom csak elenyésző része ennek az „Énnek”.
A 40-es farmer csudajó, mármint abszolút nem „nagy” szerintem! A „skinny”-istenítés mellett az se jó, amikor a másik végletként „plus size” meg „szeresd magad” címén a kórosan elhízattakat nyugtatgatják, hogy csak fogadd el a tested, és minden jó lesz. Oké, szereted magad, de attól nem fog elkerülni a cukorbetegség meg a szívroham. A „szeretem magam” azt is jelenti, hogy nem hagyom, hogy harmincévesen elvigyen az infarktus. Legyen rendben a vérképed, ketyegjen jól a ketyegőd, érezd jól magad, azért tornázz, hogy egészséges legyél, és akkor nem érdekes a méret.
Nagyon tetszett ez a poszt, egészen eddig a kommentig.
Egyrészt: hol a határ? Mettől kezdve nem oké a plus-size? Másrészt, és ez a fontosabb: azzal sem tartozunk a külvilágnak, hogy egészségesek legyünk. Most akkor ha valaki történetesen tényleg kövér és krónikusan beteg, ő már nem érdemli meg ugyanazt a tiszteletet és békénhagyást? Neki már oké belehápogni az életébe, mert nyilván a saját hibájából beteg, és szüksége van a paternalista kioktatásra, mert a szerencsétlen nem tudja, hogy mi a jó neki? A csak bizonyos szintig/ruhaméretig/kilogrammig terjedő elfogadás nem igazi elfogadás.
üdv: egy amúgy nem plus-size, de következetes olvasó
Pedig belőlem is a következetesség szólt. A tiszteletet, elfogadást természetesen mindenki megérdemli, nem erről volt szó, én a betegségeket okozó krónikus túlsúly tudatos fenntartása és az önszeretet összeférhetetlenségére hívtam fel a figyelmet. Számomra az önszeretet minden tettben megnyilvánul: gondoskodsz magadról, törődsz magaddal, és mivel szereted magad és szeretsz élni, minden tőled telhetőt megteszel azért, hogy ezt minél tovább megtehesd. Nem esztétikáról, kilókról és ruhaméretekről van szó, hanem arról, hogy patológiailag igenis mindenki számára van egy alsó (!) és felső súlyhatár (ami nem feltétlenül egyezik meg a BMI-vel vagy más számolással), amikor már az egészségével játszik, ha azt átlépi: alultápláltság, menstruációs zavarok, cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, stroke. Ez érdemel figyelmet és felelősséggel kell kezelni: akár úgy, hogy egészséges ételeket eszel, mozogsz, vagy az általad is említett krónikus, öröklött betegségek témáját érintve: szűrővizsgálatra jársz, kivizsgáltatod magad, szeded a gyógyszert, és nem rontasz az állapotodon.
Szó sem volt „belehápogásról”. És nem a partvonalról beszélek, mert én is voltam száz kiló felett, és én is egy krónikus betegség miatt, amit a mai napig fennáll és kezelést, odafigyelést igényel.
Hehe, pont most csináltam a 2. fejezet 3. és 4. feladatát a könyvedből, abszolút ide vág a téma. :) Szerintem beleveszem ezt a nézőpontot is, kiegészítem vele amit eddig írtam. Jajjdejólesz!!! :)
(de előbb el kell menjek edzeni… illetve bocsánat: el AKAROK menni edzeni)
Menj edzeni, nem lopom vissza a betűket a könyvből! :) Megvár.
:D Nem is arra gondoltam…
A bejegyzés mottóját imádom! :D Jót mosolyogtam rajta. A címkézés egészen addig nem baj, amíg nem bántunk vele másokat és hajlandóak vagyunk mögéjük nézni/letépni őket. Meg van a szerepük nekik is. Nem címkézd a címkéket! :D:D Mindenkinek vannak előítéletei, nekem is vannak, de ha elég nyitott az ember sok kellemes csalódás érheti. :)
Az előítéletek tanultak, és ezért el is lehet őket felejteni, vagy „letépni”, ahogy írod. :) Egy kisgyerek nem ítélkezik, csak azután néz „furán” a kerekesszékben ülő nénire vagy bácsira, hogy látta, hogy az anyja elhúzódik tőle, meg arcokat vág.
Igen, igazad van. Csak arra szerettem volna rámutatni, amellett hogy el lehet őket felejteni, nem kőbe vésett dolgok – milyen jó, hogy nem!- , van védelmi szerepük is. Kicsit túlgondoltam.
Én is ugyanezt tanultam és gondoltam a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos előítéletekről. Egészen addig, míg észrevettem, hogy a nagylányom, aki egész pici korától kezdve mozgott kerekesszékes és értelmi sérült fiatalok között, még 4-5 évesen is elhúzódik tőlük, és igenis „furán” néz, holott sem tőlem (gyógypedagógus vagyok), sem édesapjától és abban a közegben senkitől sem láthatott ilyen reakciót.
Fél órája ülök és próbálok egy épkézláb hozzászólás írni. De sikertelenül. Én már annyira megszoktam, hogy a címke szerint élek. Engem már becímkéztek és ha egy idegen dicséri a külsőm, mint a víz úgy pereg le rólam. Mert már megszoktam, hogy „telt” vagyok.
Sajna olyan közegbe mozogtam mindig, ahol a természetes csípő méret (értsd szülésre alkalmas) az a telt, ami pedig maximum császárra lenne jó, az a vékony.
Kedves férfiak ne tessenek csupasz csigák lenni! Kivétel ha alapjáraton nem nő mellkasukon szőr, ha nő, akkor azért nő, hogy legyen, nem azért hogy leszedjék! Köszönöm! :)
De, igen, legyenek csupasz csigák! Mert ha nekik és a párjuknak úgy jó, akkor miért kéne megfelelniük bárki más elvárásának? Pont ezt írom a cikkben… hogy ez MAGÁNÜGY, és nem rendelkezhetünk mások teste és döntései felett, ahogy ők sem a miénk felett. Nem a mi kényünkre-kedvünkre léteznek. Nem tárgyak.
Pont azt csinálod a pasikkal, amit kifogásolsz, hogy mások csinálnak veled. :)
Arról beszélhetsz, hogy neked mi jön be, de nem írhatod elő, hogy ki mit csináljon a saját testével, és nem szidhatod le, ha olyat csinál, ami nem a zsánered. :)
Arra gondoltam, hogy csak azért ne legyenek csupasz csigák, mert ezt látják ma ez a divat/menő stb. és a szőr lenne a ciki. Igenis aki férfi és alapjáraton nem lenne gondja azzal, hogy férfias csak azért ne szőrtelenítsen, mert azt mondták a tévében, hogy most ez milyen jóóóóóóóóó. És az milyen gááááááááááááááz. :)
És igen kicsit haza húzok, mert nekem tetszenek, és ezért nekem az az érdekem, hogy ne szőrtelenítsék :D
De miért, az összes pasit férjül akarod venni? :D Nekik miért lenne érdekük, hogy tetsszenek neked? :D
Te szőrtelenítesz? Azért, mert a tévé azt mondta, vagy mert úgy érzed jól magad?
Az én párom állandóan nyavalyog a szőrös mellkasa miatt, mert az exe „belenevelte”, hogy nem szép (és még mennyi BAROMSÁGGAL tömte tele a fejét, nem is értem, minek voltak együtt, ha sosem szerette őt igazán a csaj). Pedig én ÚGY szeretem <3
Szeretem, hogy mackós, imádom a gyönyörű kreol bőrét, a mellkasát, az illatát, ő meg imádott 63 kilósan is, most is.
Nem a számoktól és a címkéktől leszel IGAZI, hanem attól, hogy teljes és boldog életet élsz. Pont.
Nekem is van ilyen lány ismerősöm. Jóformán csak a hajjal és a szemöldökkel nincsen problémája egy férfinál. A kérdés az, hogy szegény férfiakat a beteg ágyukról hányszor rángatná ki napjában borotválkozni, szőrteleníteni stb. Meg van az a kép, ahogy szegény srác prüszköl, piros az orra minden baja van, de még ott vágja a képet a csaj, hogy kinőtt egy kis borosta stb. :/
Ha otthon vagyok, akkor nem esek neki a pihéknek is pánikkal kiszedjem, de amikor már elmegyek akkor kiszedem, mert még a végén képesek a fél mm miatt is megszólni. Pedig nadrág alatt engem nem zavarna az sem. De ha fellibben véletlenül a nadrágszár, mert mondjuk vizes lesz és fel kell emelni stb. (meg ma már tudjuk, hogy fájdalom nélkül is el lehet érni akár 20 év szőrtelen mentes lábakat, amik napbarnítottak és természetesen fél kiló súlyfelesleg sincs, pláne nem narancsbőr, vagy terhességi csík).
Valamennyire kicsit kifele is élünk sajna, mert azt gondoljuk, hogy ha a tévében azt látjuk, és más is azt látja, akkor arra lesz igény. Már régen nem úgy megy, hogy mi teremtjük meg mit szeretnénk és arra reagálnak, hanem ők megteremtik mi mit akarjunk.
Nem szeretném mindegyiket magamnak, mit is kezdenék egynél többel?, de erről nem nagyon szoktak beszélni. Nincs előttem az a kép, ahol megbeszélik, hogy amúgy szívesen szőrteleníti-e a mellkasát, mert ha nem akkor miattam inkább ne.
Vagy van ilyen életkép? :D
Ui.: ha valakinek nincs mellszőrzete, akkor meg ne kezdjen el szőrt ragasztania magának,, mert nem az lesz az első amit látok pólón keresztül. (igen már szőrteleneket is lestoppolom :P )
A fiúknak ugyanúgy tud kavarni az agyában a sok elvárás, mint a lányoknak — akár a lányoktól, akár a médiából kapják őket. Szerintem az a legfontosabb, hogy legyenek önmaguk, és érezzék magukat jól úgy, ahogy nekik az jó — szőrösen, szőr nélkül. Nem azért, mert megszólják őket érte, ha nem olyanok, hanem mert nekik úgy jó. Én se azért rúzsozom vörösre a számat, ha éppen olyanom van, mert akkor majd kívánatos leszek az ellenkező nemnek, hanem mert szeretem, tetszik. :) De ha már valaki görcsösen sminkel, és nem örömforrásnak, hanem szorongásnak használja, akkor az már más indíttatásból van, és a nem jó fajtából.
Szerintem a szőr is ilyen téma. Legyen azért szőrös, mert neki úgy jó. Legyen azért szőrtelen, mert neki úgy jó. Úgyis attól lesz vonzó, hogy magabiztos és jól érzi magát, az meg csak akkor történhet meg, ha „egyben van”, és tojik az elvárásokra. :)
Szebben én sem írhattam volna, csak esetlenebbül.
Férfiak for ever! :) Kócosan, vagy fésülten, kevés szőrrel, sok szőrrel, szőrtelenül, magasan, vagy alacsonyan, borostásan, vagy szakállal, bajuszosan, vagy borotválkozva. Neked, nekem, és mindenkinek… ja nem az egy másik reklám! :)
A nőknél ugyanígy.
Hú, ez a szőr kérdés nekem most valamiért aktuális lett. Zsinórban olyan cikkeket látok, hogy manapság már mindenki teljesen szőrteleníti magát. (Úgy értem mindenütt gyantáztat, mert borotvával nem lesz ugyan olyan jó a végeredmény.) Mondhatod, hogy ha nekem és a barátomnak megfelel trimmelve, akkor ne aggódjak, de nekem most éppen nincs barátom. Szóval légyszí, ne nevessetek ki, de elbizonytalanodtam. Viszont félek, hogy érzékeny részeken a gyanta nagyon fájdalmas lehet. Valaki nyugtasson meg :) Amúgy persze tudom, hogy nekem kéne eldönteni, hogy mit szeretnék, és nem külső elvárások szerint élni, de ezen a területen még nagy fejlődési lehetőség áll előttem :)
Mindkét témában megnyugtatnálak :) Egyrészt akárhány nővel beszéltem eddig, hogy ő saját magának hogy tetszik, illetve akárhány férfitól kérdeztem, mindenkinek más és más volt a véleménye, ízlése. Bár van mostanában egy csupasz-trend, van, akit kifejezetten taszít, mert „kislányos” – legalábbis erre asszociál. Jujj.
Másrészt a gyantázás bár fájdalmas, de hozzá lehet szokni, az első alkalmat kell túlélni, és ha ragaszkodik ehhez a módszerhez az ember (tehát nem váltogatja pl. borotválással), akkor abszolút kibírható – bárhol. Ja, egy ügyes kozmetikus azért létszükséglet hozzá, mert aki nem ügyes, azzal át lehet élni a középkori kínvallatások minden válfaját :D
Öööö, az milyen csípő „ami csak császárra lenne jó?” Én szültem egy 3600 grammos babát simán (as másik császár lett, de nem emiatt) és jelenleg egy 11 évesekre gyártott nadrágban ülök itt, ami a csípőmre még nagy is. Most akkor mivan?! Ez is felesleges címkézés. Szerintem.
Olyan méret, ami természetes szülésre nem alkalmas. Van ilyen. Na és arra mondja a közeg, amiben mozgok (egyre kevesebbet), hogy az a vékony. Minden más meg a nagy.
Egyébként aki ránézésre megmondja hogy valaki alkalmas vagy nem alkalmas hüvelyi szülésre a csípője alapján azt csókoltatom, ugyanis a belső átmérők számítanak, amik nem feltétlenül vannak köszönő viszonyban a külső méretekkel. Lehet valakinek ránézésre aprócska a medencéje, ha a belső átmérők stimmelnek simán megszüli a gyereket.
És lehet valakinek irdatlan széles csípője, ha a farokcsontja nagyon belóg a medence-kimenetbe, vagy más csont deformitások vannak nem fogja tudni spontán megszülni a babát.
Szóval ránézésre ne ijesztegessen senki sem vékony nőket azzal hogy nem fognak megszülni, mert ez baromira káros és mellé még nem is igaz.
Majdnem szülésznőként mondom hogy nagyon ritka az, hogy valaki ne tudja megszülni a babáját csak a csípőmérete miatt.
Kismamáknál különösen szuperül meg a címkézés. Igazi anya az aki hüvelyi úton szül, aki nem kér fájdalomcsillapítást, aki szoptat, aki 2 évig szoptat, aki hordozókendőben cipeli a gyereket, aki nem adja bölcsibe, stb stb.
Szerintem meg az igazi anya az akinek gyermeke van. Hihetetlen módon tudják egymást aláásni a nők, nagyon elkeserítő néha látni.
És ez esetben, amikor a csípő mérete szerint meg tudja szülni, akkor ő feltétlenül telt lenne? Mert csak ennyiről van szó, hogy vékony az, akinek x méretű a csípője és mindenki más meg telt, vagy legalábbis nem vékony. És ma már a normálist sem tartják vékonynak.
De most ha valaki úgy érzi, hogy ő róla írok, pedig NEM, hiszen nem is ismerem, akkor ne kezdjen el támadásnak venni. Örüljön, hogy vékony, karcsú stb. Nem ők tehetnek róla, hogy mindenki mást nem tartanak vékonynak.
Labda most tényleg nem értelem miről beszélsz. :D
Én csak elmondtam, hogy miért nincs értelme beszélned a „csak császárra jó” csípőről, mert ez a fogalom nem létezik, legalábbis nem abban a formában amiben használod.
Rengeteg vékony nő szül, nem is értem a kérdésedet hogy teltek-e. NEM teltek. Hogy jön ez ide?
Bogca: Moirának válaszoltam.
Most meg neked. Ha annyit lát egy hétköznapi ember, hogy van a celeb és utána császárral jön világra a babája, akkor valahogy az jön le, hogy a vékony nők császárral hozzák világra a gyermekük. (amit persze sokan tudnak, hogy a császár csak ürügy, de most ezt majd a szülőorvosoknak kell maguk között lerendezniük és kitalálniuk, hogyan tálalják a hétköznapi nők felé, hogy ők ne császároztassanak, ami egy másik topic lenne).
Szóval megmaradok naivnak, mert a legtöbb ember nem tájékozott, és levonom azt, hogy a vékonynak tartott celebek császároztatnak és ők a vékonyak, és mindenki más meg a telt. Érthető? Mert egy átlagos embernek ez jön le, és nem az, hogy indokolatlanul sok a császár. És ez tényleg másik téma.
És nem volt szándékomban SENKIT megsérteni, nem akartam hogy mások felvegyék az inget, főleg mert nem nekik volt „CÍMKÉZVE”, azon embereknek szólt volna, akik szerint a celebek a vékonyak és a jók és a normálisak mindenki más meg telt, meg kövér meg stb.
Jó lenne ha nem úgy olvasnánk el egymásnak az írásait, hogy rögtön a rosszat feltételezzük a másikban. :)
És jó lenne ha megtanulnék úgy fogalmazni, hogy minden eshetőséget kizárnék, amit nem akarnék hogy rosszul értelmezzenek. Csókoltatást meg… hagyjuk
A csókoltatást meg most te vetted magadra pedig általánosan szólt. :)) Mindenki mindent magára vesz.
Csak arra akartam vele utalni, hogy káros nagyon ez a vékony vagy nem szülsz meg hozzáállás, mert a szülésben rengeteget számít a lelki állapot, és akibe ezt táplálják bele éveken át, hogy nem fog megszülni meg kicsi a csípője (ami mint leírtam nem is releváns) végül tényleg nem fog simán megszülni, mert akkora gátat épít fel magában, hogy beigazolódik az állítás.
Csak nem a medence méretei miatt, hanem fájásgyengeség, stb miatt.
A celebekből meg meg kell tanulni hogy sosem szabad kiindulni. Ha minden 55 éves nő úgy gondolná hogy Madonna kinézete az etalon akkor nagyon csúnya világban élnénk. :) És még jó pár példát fel lehet hozni. Nem a sztárok statisztikáit kell végig nézni, hanem a „földi halandókét”. Van egy szülésznők között használatos szakzsargon, a „jó szülőnő alkat”. Ők tipikusan a magas vékony, sportos testalkatú nők.
Nagyon szépen szoktak szülni, pedig lehet elsőre a celebekből kiindulva például Te is császárt jósolnál nekik.
Pl. én -ha már ennyire számít- Victoria Bekhamet kórosan soványnak mondom, ellenben Sharapovát nem. Akkor most rosszul jósolom meg?
Vagy számomra normális ha valaki dolgozik a testéért és nem csak megvonja magától a táplálékot?
Nem tudod kikre gondoltam, így azt sem tudod megítélni kire mondom azt, hogy az már nem egészséges. :)
Visszakanyarodok a bejegyzésben levő kérdésemre. KI mondja ezeket? Néhány ember. Nem az összes. Nem egy massza mindenki! :)
A legtöbben ugyanúgy be vagyunk szarva ezektől a címkéktől, simán lehetne „osztani címkével”, és nem kéne egymást fenyegetni velük.
Én is mennyit aggódtam az ilyen hülye cimkék miatt. A második szülésemnek császár lett a vége, és bár veszettül fejtem, nagyon hamar elapadt a tejem. És iszonyat szar anyának éreztem magam, hogy a kicsit nem tudtam kihordani és megszülni „rendesen” a két évig tartó szoptatásról nem is beszélve. Aztán egy nap ránéztem a lányomra és azt mondtam, hogy leszarom a császárt, a tápot, meg az összes nyűgömet és örülök annak, hogy az én kis 630 (nem elírás hatszázharminc) grammos kis korababám él és egészséges. Mert csak ez számít. :)
Moira de örülök neki, hogy minden rendben van vele, ez számít, le kell szarni mindenki mást! ♥
Köszi, az orvosok sem hitték, hogy egyáltalán megmarad, most meg már egy 3,5 éves miniterrorista. <3
(és BPD ide, tápszer oda, kevésbé beteges, mint a nagy) ;)
Aki egy ekkora harcot ilyen szépen megvív sokkal erősebb lesz később. :) Gratulálok hozzá, meg a nagyhoz is, vigyázzatok egymásra nagyon! :))
Az én anyukámnak sem volt teje, tejtestvéreim voltak, illetve tápszert kaptam. Látod, mi lett a vége… :D Hasonlóakat kívánok a Te kislányodnak is. ♥
Köszi neked is, meg Bogcának! :)
Egyébként éljenek a kerek, széles csípőjű nők, szerintem baromi nőies, nézzétek meg Scarlett Johanssont vagy Beyonce-t. Nekem mindig amiatt volt komplexusom, hogy keskenyebb a csípőcsontom, mint a vállam. Már nincs, de azért titkon reménykedem, hogy majd talán szülés után kicsit szélesebb marad… Vagy ilyen nem szokott előfordulni? :)
:))) Picit lehet szélesedni fog, de azért ne várj nagy változásokat.
Neem, nagy változást azért nem szeretnék :) De akárhogy lesz, jó lesz úgy ;)
Nekem a szülés után sem lett nagyobb. De én nem bánom, mert a férjem meg totál ki van akadva, hogy Beyoncénak milyen nagy hátsója van. Nem vagyunk egyformák. :)
Hm, nem olyan rég beszélgettünk erről csajok, hogy miért van az, hogy a nők életét számok határozzák meg???? Attól leszek jó nő, hogy 36-38as ruhát hordok, heti 4 órát töltök edzéssel, 170cm vagyok 50 kilóval és örökké 26 éves ? Nem hinném, de a média szerint igen…. Úgyhogy én azzal, hogy 42es nadrágot hordok (széles csípő), M-es felsőkkel, idén leszek 34, max heti 2*0.5 óra futás fér bele az életembe napi 9 óra munka, gyerek, háztartás, család mellett nem érek semmit….??? Utálom a címkéket és az állandó kategorizálást, szánalmas
Mert egyszerűbb azt mondani, hogy „kame X kiló és Y vallású, ezért utálom”, mint venni a fáradságot, és megismerni, hogy ki is vagy valójában. És ha van kit utálni, akkor nem kell magukban keresni a hibát, lehet hárítani a felelősséget. :) Addig se kell magukon dolgozni…
Heti 2×30 perc futás az több, mint amit én 27 évesen, 36-os ruhamérettel bírok. Klassz csaj vagy, ne higgy másnak! :)
28. Basszus, 28! :D Bocsánat, most volt a szülinapom, és még nem pörgött át a számláló az agyamban. :D
Nekem öt éve huszonhármon áll, úgyhogy most pördül majd egy nagyot… :D
Mostanában sokat gondolkodtam ezen, kicsit tipródtam is, szóval ez most sokat segített :) Köszönöm <3
Szívesen. ♥