A Mental Floss oldalon egy újságíró olyan képeket tett közzé a gyűjteményekből, amikben van egy közös dolog – azon kívül, hogy mind 80 évesek. Az őket ábrázoló emberek negatív, sokszor szívbemarkoló megjegyzéseket írtak a képek hátuljára magukról.
Öreg és kövér vagyok. U.i: Kérlek, rejtsd el.
Az árnyékom tűrhetően néz ki. Ha-ha.
Nem vagyok ám ilyen kövér, csak felvettem a pizsamámat a fürdőruhámra, és a szél is fújt.
Jó kis fogyasztóreklám lennék. Látod, hogy meghíztam?
Abba kell hagynom az evést, és keményen kell dolgoznom.
Hát, ez lennék én.
Durva látni ezeket a helyes, fiatal nőket, akik kövérnek, csúnányak nevezik magukat. Szinte kedvem lenne odakiabálni nekik, hogy miket beszéltek, gyönyörüek vagytok! De a vicces az, hogy már a kamaszkori fotóimmal is kiabálnék, pedig akkor és ott szörnyen éreztem magam a bőrömben. Mi több, garantálom azt is, hogy a mostani képeket is nosztalgiával és magamracsodálkozással fogom 40-50 év múlva nézegetni. Nem lenne egyszerűbb már eleve most elfogadással, sőt, szeretettel állni magunkhoz?
Akkor ugyanazt gondoljuk. :) Csak lehet, hogy nem sikerült pontosan megfogalmaznom.
A dícséret és az áltatás valóban nem ugyanaz, én a kettő közül egyikről sem beszéltem, csupán realizmusról.
Ha úgy tetszik, a dícséret helyett (mellett, ha igényli azt) sokkal fontosabbnak tartanám megtanítani neki azt, hogyan fogadja el magát, és hozza ki ebből a legtöbbet.
Nem beszéltem egészséges életmód hiányáról, szerintem az alap, és ezzel soha nem is volt gond.
Nekem a dicséret meg az áltatás nem ugyanaz, ha szeretem a gyerekemet, nem csak a szépsége, hanem inkább az egészsége miatt sem fogom hagyni, hogy túlegyen, ne sportoljon… persze ezt is leginkább példával lehet elérni, nem úgy, hogy pampogok vele vagy büntetem, és nem adok neki enni.
Engem sokat dícsértek a szüleim, pedig elég bálna voltam kiskoromban. 16 évesen egy osztálykép kapcsán eszméltem rá, hogy valójában hogy is nézek ki, azelőtt nem nagyon néztem egész alakos tükörbe.
Megmondom őszintén, én utólag hálás lennék, ha realistábbak lettek volna a szüleim, akkor talán előbb eljutottam volna oda, hogy törődjek magammal, sportoljak és valóban csinos legyek.
Egyetértek egyébként, a képeken levő lányok gyönyörűek.
Nekem az önszeretetbe beletartozik az is, hogy rendesen bánok magammal, egészségesen étkezem, mozgok, nem károsítom a szervezetemet, és természetesen befolyásol az is, hogy mit látok a tükörben, de ezt nem nevezném elégedetlenségnek, inkább egyfajta öngondoskodás, hogy a legjobbat akarom kihozni magamból mindenféle erőszak és erőlködés nélkül, és a lehető legjobban szeretném biztosítani magamnak, hogy az lehessek, aki vagyok. :)
Ha nem lettem volna, illetve nem lennék most is elégedetlen magammal, nem tartanék ott, ahol vagyok. Nem is lennék az, aki vagyok.
Azt, hogy ez vajon jó vagy rossz, döntse el mindenki magának. ;)
Fogom (ha lesz)! Engem is dicsértek a szüleim, nem tudom elképzelni, hogy a saját gyerekemet piszkáljam, fogják eleget a társai, akár magas lesz, akár alacsony, akár szőke, akár barna. Mindenkin lehet kifogást találni.
De vannak olyan napok, amikor hiába van 100 kedves hang, az ember azt az 1 rosszindulatút nem tudja megemészteni.
Így neveltek minket. Nem vagyunk elég szépek, okosak, vékonyak/teltek, stb stb.
Ti dicséritek eleget a lányaitokat? :)
10 éves osztálytalálkozón kaptam egy képet, elsős voltam, amikor készült. Az első mondatom: jé, én nem is voltam csúnya. Akik hallották, mondták, hogy nem, nem voltál az!
Milyen jó lett volna, ha ezt akkor is tudom, szerintem negyedannyi hisztim nem lett volna.