2016. július 9., szombat
Pakolás: kb. 70% – nem sokat aludtunk. A furgon a nap folyamán érkezik Horvátországból, aztán anyuék felvezetik Szombathelyről Budapestre, bepakolunk, kis alvás, és reggel indulás. Izgulunk, hogy mennyi fér a furgonba, nem lesz-e túl sok a doboz, ezért félig nem is merünk mindent előre elkészíteni, nehogy utána ki kelljen pakolni, vagy újra kelljen gondolni, hogy ez vagy az mégsem jöhet…
Végül a furgon a nyaralásból este ér Szombathelyre, ezért anyuék már bőven sötétedés után érkeznek. Elkezdünk pakolni, amit csak tudunk, és szerencsére kiderül, hogy rendesen meg lehet pakolni a furgont, ezért az összes dobozt kihasználjuk. Így két hét után azt kell mondjam, elég jól pakoltunk, nem volt sok olyan dolog, ami eszünkbe jutott, hogy basszus, az ottmaradt – ami fontos volt, eszünkbe jutott. Ami kevésbé (varrógépem, vasaló – látszik, mennyit használom őket, hogy nem jutott eszembe! :D -, Fecskék és Fruskák könyvek), az majd egy bőröndös budapesti úton kiruccan. Nem lényeges. Apu éjfélkor lefekszik, mert ő fog sokat vezetni, anyuval egyig folytatjuk, Ádám fél négyig dolgozik még egy határidős munkán, amit le kell adnia, és net kell hozzá, ezért muszáj befejeznie. Mindenkinek sikerül pár órát aludnia azért, Gomez pedig nem tudja, mi vár rá.
2016. július 10., vasárnap
Reggel hatkor kelés, a pakolás maradéka – apu szinte cipőkanállal tetrisezi be az utolsó dobozt, zacskót is a helyére. A fejében van az egész rendszer, kipakolásnál is szükség lesz rá, mert ő tudja, hogy mi mennyire mozdítható. Legfelülre kerülnek a matracok (a kókuszrostos matrac Angliában valamiért mocsok drága, ezért inkább Budapestről visszük, már csak azért is, hogy első este legyen min aludni – pár napot kibír a földön is, meg mi is rajta), végül hátul Ádámmal nagyjából 1,7 széken osztozunk, úgy tele lesz a cucc, Gomez pedig hordozóstul az ölünkben pihen. Kéznél vannak a kézipoggyászok – váltásruha 2 éjszakára, pizsama, Gomez ketrece, ennivalója szintén több éjszakára, úti elemózsia.
Minden benn a kocsiban, még egy utolsó körülnézés a lakásban – köszi, kis lakás, az elmúlt tíz évet –, és bár jövünk még, hiszen nem adjuk se el, se ki, és itt a fele cuccunk, azért van valami korszaklezárós abban, amikor ráfordítjuk a kulcsot a zárra. Nem utoljára, de ennek, ami volt, így, ahogy volt, akkor is vége. A húszas éveink helyszíne. A kezdeteink, az első házas éveink, Áfonya, Gomez, a cégünk alapítása. Jó kis tíz év volt. Jöhet a következő.
9:50-kor indulunk el Budapestről. Az úticél Hegyeshalom (épp nem volt sor), Ausztrián átvágunk, az esti úti cél pedig Limburg, ahol majd alszunk egyet. A pisiszünetekre Gomez is jön velünk – hordozóban természetesen, mindig valaki vigyáz rá, mert nem hagyjuk egyedül a furgonban. Így aztán ott ücsörög egy széken akkor is, amikor Ausztriában kávézunk, és fújja a haját több ország szele is az autópálya-pihenőkön. Mindebből persze nem érzékel többet azon túl, hogy be van zárva, és miért nem jöhet ki. A szállásra érkezés előtt pár órával már türelmetlen, kinyitjuk a hordozó ajtaját, és kimászkál rajta. Mindig egyre messzebb: először csak egy mancsot rak ki, aztán kiugrik és vissza, aztán rám mászik, aztán rajtam át Ádámra, aztán vissza, végül beül úgy, hogy egyik fele rajtam, másik fele Ádámon, mindketten simogatjuk, és ott fekszik vagy egy fél órát.
A szállodába este 9:50-kor érünk, kereken 12 órával azután, hogy elindultunk Budapestről. Közvetlenül az autópálya mellett van a szállás, semmi extra: kétágyas szoba, fürdő. Nagy vacsorára nincs hely, az autópályák kínálatát hozza a környék – McDonald’s, KFC, Subway. Még előtte a neten ellenőriztem, hogy melyiknél milyen a kínálat, és a német mekiben van quinoás vegaburger, úgyhogy végül azt ettünk. Nem mondom, hogy életem vegaburgere, de arra jó volt, hogy ne haljunk éhen.
Nem szórakozunk sokáig az evéssel, igyekszünk mihamarabb ágyba kerülni, mert hosszú menet vár ránk másnap. Amikor elkezdem kipakolni a fürdéshez a kézipoggyászból a tusfürdőt, fogkefét, leesik az utazós parfümösüvegem és miszlikre törik a járólapon. Nagyon fincsi illat lett tőle a fürdőben (Hermés :D), és végül ez az egyetlen dolog, ami megsérült / összetörött az út alatt. A húgoméknak 2 éve a furgon kinyitásakor egy baracklekvár zuhant a földre közvetlenül érkezés után. Úgy látszik, mindig kell egy áldozati baracklekvár a roadtrip isteneknek. Ez nálam most épp parfüm volt. :)
2016. július 11., hétfő
Hatkor csörög a vekker, hétkor szeretnénk elhagyni a szállodát. Amíg felöltözünk és gyorsan összerámolunk, Gomez fut egy gyors kört a szőnyegen, élvezi, hogy tud egy kicsit mozogni. Budapesten évek óta csak dísznek volt a ketrec (meg hogy legyen mibe tenni az alomtálcát), egyébként szabadon járt-kelt a lakásban, és elég stresszes volt neki, hogy megint kis helyen van bezárva. Az éjszaka kétszer is toppantott ijedtében: egyszer 00:50-kor, egyszer pedig hajnali négykor. Valószínűleg megijedt valami idegen zajtól, vagy egyszerűen csak tök pipa volt, hogy be van zárva. Mindkettő elég elképzelhető magyarázat. :)
Reggelizni nem volt idő, mert mihamarabb el akartuk érni a Csalagút szállodát. Apu beugrik egy kávéért a McCaféba, aztán a maradék (már 2 napos) szendvicset és müzli szeletet reggelizzük. Tök mindegy, a lényeg, hogy úton legyünk.
Fél tíz után elkezdjük figyelni az órát, aztán 9:50-kor Ádám és a szüleim elénekelik nekem a Happy Birthday-t, mert épp betöltöm a 31-et. Nem állunk meg, csak előre-hátra nyúlva szorongatjuk egymás kezeit. Szerintem tizenkét éve nem voltam a szüleimmel fizikailag egy helyen pont a születésnapomon. Később azt mondtam anyunak, hogy ez az egész út a második legjobb ajándék, amit kaphattam tőle. Megkérdezte, hogy mi az első. Mondtam, hogy az, hogy megszülettem. :)
Nagyon jó tempót futunk, egészen addig, amíg egyszer csak valahogy bekavarodunk Brüsszel belvárosába. Én nem tudom, hogy a belgák mit kevernek a csokijukba, de hogy táblázni nem tudnak, az biztos. Fél órát kavargunk, mire visszatalálunk a továbbmenő autópályaszakaszra, és úgy tűnik, hogy a nyár a legideálisabb a brüsszeliek szerint az útfelújításra, mert fel van túrva az egész város – nyilván, nyaral az EU parlament, most van idejük erre. Miután kikeveredünk az autópályára, további egy órát vesztünk, mert négy sávot tömörítenek össze eggyé. Lépésekben haladunk, ha valamelyik sáv halad egy kicsit, tíz perc múlva mi megyünk el mellettük megint (felismerjük ugyanazokat az autókat – az egyiknek egy Hakapeszi Maki-szerű figura lógott az ablakában). Mire újra normális sebességgel haladunk, összesen már másfél órát vesztettünk, de ez még mindig nem ok az aggodalomra, mert bele volt kalkulálva ennyi lauf a menetidőbe. A következő megálló hely a Csalagút – dél múlt, a 15:50-esre van jegyünk, de elvileg ha előbb odaérünk, kis pótdíjért felszállhatunk egy korábbi vonatra.
Csodás az ég Calais felé, látszik a felhőkön, hogy már a tengeri levegő szabdalja őket. Egy kicsit izgulunk, hogy mi lesz az ellenőrzésnél – eddig minden határt rendben megúsztunk, de azért megvan a vasfüggönyös reflex még mind a négyünkben, hogy határellenőrzésnél kihúzod magad, mosolyogsz, és bízol benne, hogy mindent jól csináltál és nem kötnek beléd. Kinyomtattuk a céges papírjainkat (cégbírósági bejegyzés, részvényesek nevei – mármint Ádámé meg az enyém, csak ilyen nagyon puccosan hívják, hogy mi vagyunk a tulajok), egy e-mailt az ingatlanügynökünktől, és az előzetes albérleti szerződést, hogy tudjuk bizonyítani, ha kell, hogy hova és mi célból megyünk — nem csak úgy szerencsét próbálni, bele a vakvilágba, hanem célirányosan, valamibe, ami már a miénk, ami már ott vár ránk. Végül senki nem kéri ezeket az extrákat. Útlevél, belenéznek a nyuszi dobozába, hogy nem macska, kutya, vagy görény-e (nekik kell veszettség elleni oltás meg útlevél – a nyuszi nem érdekel senkit), és simán mehetünk is tovább.
14:30-kor érünk a Csalagúthoz, gondoljuk, nagyon fasza gyerekek vagyunk, ilyen szintidőt futni, minden rendben lesz. A 15:50-es jegyünket már korábban kifizettük a neten, de az még tök messze van, simán elérünk egy korábbi vonatot. Apu csak bepötyögi a kódot, és meg is kapja a jegyet. Amikor megnézzük, hogy a K vonatra szól, meg összevetjük a kiírással, akkor derül ki, hogy a K vonat 16:20-kor indul. A mai napig nem értjük, hogy akkor miért hívják foglalásnak – reservation – a jegyvásárlást, ha az semmit nem foglal, és semmit nem garantál. Parkolóhelyet nem találunk a furgonnal (az apró beállókban csupa alacsony, kopasz ötvenes figura volt, színes cabriókban – midlife crisis live), ezért körözünk, amíg Ádám berohan az információs pulthoz, hogy ez mégis mi, és szeretnénk ASAP vonatra gurulni, mert mennünk kell. Az információs pultnál egy kedves néni mosolyogva-bólogatva elmagyarázza, hogy az van, ami van: ha K vonat vagyunk, akkor K vonat vagyunk, tessék, így jártunk.
A helyzet nem is lenne idegesítő – azon kívül, amennyire idegesítő egy helyben ülni és várni -, ha nem lennénk határidőhöz kötve. Az ingatlaniroda Brightonban hatkor zár, a kulcsot személyesen kell tőlük átvenni. Ádám felhívja őket telefonon, hogy megerősítse: igen, ma érkezünk, igen, átvesszük a kulcsot, kérjük, várjanak meg. A hölgy az irodában elmondja, hogy semmi gond, ha nem ma vesszük át, holnap reggel kilenckor nyitnak. Ádám mondja, hogy az nem opció, mert 2 nap vezetés után vagyunk, de igyekszünk fél hatig odaérni. Végülis megvolt rá a logikus esély. Vonatút: fél óra, Folkestone–Brighton: egy óra 45 perc, plusz nyerünk is egy órát – éljen Willy Fog! – az időzónaváltás miatt.
Telik az idő, állunk a többi kocsival, mindenkinek a visszapillantó tükrén fityeg a K-jegy, és közben látszanak a kiírások.
J: now boarding (erre volt jegyünk – a 15:50-esre, de minek).
K: boarding soon.
Eltelik egy fél óra.
J: boarding closed.
K: boarding now.
A sor nem mozdul, nem engednek minket sehova.
Közben négy óra is elmúlik már, rajta kéne lennünk a vonaton.
Aztán megjelenik a felirat:
K: boarding closed.
És ekkor a franciák megkapják négyünktől a Magyar Nyelv Válogatott Káromkodásai toplistát – csuklottak az anyukáik, és átkaink nyomán intim kapcsolatba léptek különböző négylábúakkal. Lassan kezd rajtunk eluralkodni a pánik, miközben beüt a két napos út teljes fáradtsága és összes frusztrációja.
16:40-kor végül felszállunk a vonatunkra. Nem az L vonat az, csak a nagyon megcsúszott K. A brit dolgozó fickó azt mondja, fogalma sincs, mi történt, valami nem jött meg, amire vártunk, és hát, ez van. Belenéz a dobozba, nem ismeri fel a nyuszit (gondolom mert nem áll a füle), de mikor mondtuk, hogy mi az, mondta, hogy ja, azt nem kell regisztrálni, nem lesz semmi gond (már késő is lett volna rá). Én elkezdem stressz-enni a tönkölyperecet a hátsó ülésen.
Ott, a csatornán túl már mindjárt ott van, ahova megyünk. Tudom, hogy ami rajtunk múlik, azt mindig megoldjuk, kifundáljuk, a rendelkezésre álló dolgokból kihozzuk a legtöbbet, vagy kitalálunk valami újat, ami nem is volt opció eredetileg. Mert ilyenek vagyunk, mert küzdünk azért, amit szeretnénk, de ha nem rajtunk múlik, az kiakasztó és idegesítő – és akkor lehet a legjobban fejlődni és azokból lesznek a legjobb sztorik. :) Mint ahogy ebből is az lett, és végig ezt mantráztam magamban, hogy ezt majd nemsokára marha vicces lesz elmesélni, hogy „hű de izgalmas volt, és majdnem nem, de aztán mégis”. Mindeközben szorít a mellkasom, és arra gondolok, hogy nem lehet, hogy ennyivel a cél előtt ebbe beletojjanak.
Nem akarok a furgonban aludni.
Szeretném letenni a matracokat a földre a tök üres lakásban, szeretném megölelni a húgomat két év után, szeretném, ha a nyuszi végre futhatna egy kört, szeretném a szüleimnek megmutatni Brightont.
A maradék roaming netünkkel elkezdünk csetelni – anyu a húgomékkal (akik reggel nyolckor indultak Skóciából, hogy találkozzunk Brightonban), mi Ádámmal meg Zsuzsiékkal, akik Londonban laknak. Hogy mi volt a Csalagúttal, és kapják be a franciák, és nem igaz már, és kérünk drukkokat, hogy valahogy sikerüljön. Zsuzsiék közben felajánlják, hogy ha nem sikerül, egy kis kitérővel menjünk el hozzájuk Londonba, aludjunk náluk, és elkezdenek telefonálni a szomszédoknak, hogy tudnak-e garázshelyet adni. Az utcán nem lett volna jó ötlet leparkolni a furgont, tele az egész életünkkel… Nagyon köszönöm ezúton is. ♥ Love you both.
Legalább van B-terv. Nem ideális, de van. Közben döcög a vonat, elfogy a tönkölyperec. A zenét már rég kikapcsoltuk, csak szuszogtunk, mind az öten – négyen azért, mert tudtuk, hogy mi a helyzet, az ötödik meg valószínűleg azért, mert a hócipője tele volt a hordozóval, meg érezte a feszkót.
Amikor legurulunk a vonatról, és visszakapunk egy órát, helyi idő szerint 16:20 van. Nem ideális, de nem is irreális… Egymásra nézünk. Zsuzsitól és Bogiéktól is egyszerre érkezik meg az üzenet: „Na, megpróbáljátok?” Csak nézzük egymást, látom, hogy senki sem akarja azt mondani, hogy „igen, ez az!!!”, de azt sem, hogy „á, hagyjuk, ne erőlködjünk”. Ha egy filmjelenet lenne ez, akkor biztos hatalmas kurjongatások közepette ordítanák a furgon utasai, hogy „fuck yeaaaah!” és megszólalna a Born to be Wild, de a történelmi hűség kedvéért leírom, hogy semmi ilyesmi nem volt, csak teljes elszánás és csendes fókusz: Igen. Menjünk. Csináljuk meg. Nem „ha” meg „talán”. Csináljuk meg.
Csináljuk meg.
A következő egy óra negyven perc feszült figyelemmel telik. Ádám előreül az anyósülésre, a maradék roaminggal bekapcsolja a Google Maps GPS-ét. Apu a sebességhatár tetejét feszegette (és még így is gyakorlatilag mindenki megelőzött minket), most nem volt idő udvariaskodni. Anyuval és Gomezzel hátul ülünk, senki meg se mukkan. Zsuzsinak közben telefonon írom a települések nevét, hogy hol vagyunk, ő is követi Google Mapsben, hogy épp merre járhatunk.
Ádám megint felhívja az ingatlanügynökséget (addig én veszem át a GPS-t hátulról), hogy már az országban vagyunk, megyünk, ahogy tudunk, légyszi-légyszi várjanak meg, lehet, hogy nem leszünk ott pont hatra, de nagyon át akarjuk venni a kulcsot. A hölgy még mindig csak azt mondta, hogy próbáljunk meg hatig odaérni, ha nem, akkor semmi gond, reggel kilenckor nyitnak. (A „semmi gond” az én szótáram szerint mást jelent, de arra gondolunk, hogy valószínűleg nem akart elköteleződni és ígérni semmit, hogy persze, tuti megvár, aztán megérkezünk mittudomén este nyolckor, és nincs ott, és akkor perelünk, hogy de hát megígérte. Az az ügynök, aki a lakásunkat intézte, sajnos szabadnapos volt, ő ismerte a háttérsztorit, hogy nem a szomszéd faluból ruccanunk át két dobozzal. Utólag a főbérlőékkel átbeszéltük a dolgot, és nem értették, hogy miért nem kötöttek minket össze, simán beengedtek volna, meg adtak volna kulcsot is, de valamiért az ügynökség nem akarta az infójukat kiadni. De mindegy, így jó a sztori. :))
Közben átvágunk egy kisebb esőn, ami gyorsan le is mossa a furgont szép tisztára. Aztán kisüt a nap, és még mindig tök csend van a furgonban. Hónapok óta elterveztem, hogy Deodato – Also Sprach Zarathustráját berakom circa hat perccel a városba éréskor, és akkor nagyon stílusosan érkezünk, de hát ez a tempó semmiféle hatásvadászatnak nem enged teret. Még jó, hogy előző nap meghallgattuk a számot, és jól levezényeltük négyen. Tatammmm. Tataaaaaamm. TADAMMMM. Legalább ez az élmény is megvolt. :)
Egyetlen fotó készült az „ámokfutás” alatt – sikerült megörökíteni az első táblát, amire ki volt írva Brighton. Nagyon örülök, hogy ez meglett.
Aztán beértünk a városba, már ismerősek voltak a házak, a torkomban dobogott a szívem. 17:50. Ádám felhívta az ügynökséget: itt vagyunk, mindjárt odaérünk, kérjük, várjanak meg. És – gondolom mivel már tényleg elég közel voltunk, és látták, hogy nem este tízkor szándékozunk beesni – ekkor mondta először a hölgy, hogy „oké, itt vagyunk, gyertek nyugodtan”. A városba érve már oda kellett figyelni a közlekedésre is – ami egy többsávos autópályán annyira nem probléma –, de a GPS nagyon sokat segített a sávváltásban is, és szépen lenavigált minket az irodáig. Közben elmentünk egy nyuszis pub mellett (azóta többször is elsétáltam mellette, és mindig eszembe jut, milyen volt elszáguldani mellette a furgonnal), meg az utcánk mellett is („Ott fogunk lakni!” – súgtam anyunak, de semmi nem látszott belőle úgysem), és végül az ügynökséghez legközelebbi piros lámpánál Ádám kivágódott a kocsiból, és elkezdett rohanni.
Én nem tudtam csak úgy kiszállni, be voltam szorítva anyu & Gomez meg a matracok közé, úgyhogy apu talált gyorsan egy félreeső utcában parkolóhelyet (láttam onnan azt a házat, ahol tavaly szeptemberben AirBNB-ztünk), kimásztam a kocsiból, felnyomtam a napszemüvegemet, tűzött a nap, elkezdtem rohanni, felettem röhögött egy sirály, visszakiabáltam neki, hogy „Ne röhögj!”, és futottam. Már ismertem az összes zebrát, annyiszor mentünk itt. Csak csattogott a szandálom, kerülgettem a turistákat, elszáguldottam a Pavilion mellett, aztán be az ügynökség utcáján, és mielőtt lefékeztem, már láttam, hogy Ádám benn ül, és beszélget az ügynökkel.
Az ajtó már zárva volt, integettem a kirakaton át, és belülről beengedtek, és úgy zuhantam be a székbe, mögöttem az elmúlt két óra, két nap, két év minden nehézségével és fájdalmával és küzdelmével, hogy képzelem, mi járhatott az ügynöknő fejében. „Ezek a magyarok mindig így rohannak?” Persze, minden rendben, hogyne, itt a kulcs, tessék, a dokumentumok, gratulálunk, kész is vagyunk. Ádám 18:03-kor ért be az irodába. Negyed hétre már az utcán voltunk, kezünkben két kulccsal, ziháltunk a rohanástól, és akkor felhívtam a szüleimet: MEGVAN. NÁLUNK A KULCS. Találkozunk a lakásnál.
Kicsit delíriumban telt a hazavezető gyalogút – a kezeink jéghidegek voltak, a pulzusunk a fülünkben kalimpált, kezdett kifogyni az adrenalin, fáradtak és meghatottak voltunk. Még egy kanyar. Már csak egy zebra. Onnan már látom a házat. Ott parkol a furgon!
Nem emlékszem a következő egy órára, leginkább logisztikával telt – nyuszit mihamarabb kiengedni sétálni, és elkezdeni kipakolni a furgonból, mert vendég csak engedéllyel parkolhat az utcában, és nekünk nem volt. Miközben gyorstempóban és riadóláncban vittük be a cuccokat a lakásba, megérkeztek a főbérlőék, iszonyú aranyosak voltak, és a hölgy magától vetette fel, hogy neki van vendégengedélye, négy napra elég, nem kérjük? Így aztán a furgon végig tudott a lakás előtt parkolni, és nem kellett rohanni a pakolással sem.
Nagyjából az utolsó dobozt pakoltuk épp, amikor jött az SMS a húgoméktól, hogy ők is befutottak, nemsokára átsétálnak (azelőtt vették ki az AirBNB-t, hogy meglett volna a lakásunk – két utcára tőlünk). Igen, ez végre full olyan volt, mint a filmekben – meglátod az utca végén, és elkezdesz felé rohanni, és zokogva egymás nyakába borultok.
A tök üres lakásban első este rendezett impromptu piknikeknek mindig megvan a maga bája – a budapesti lakásunkban dobozból, evőeszköz nélkül, tépve ettük a pizzát tíz éve, úgyhogy már régóta kitaláltam, hogy ide is muszáj lesz már csak tradícióból is pizzát rendelni. Az előző lakók (öregtésztának) hagytak itt egy kis fotelt meg két éjjeliszekrényt, az pont jó volt ücsörgésre – tálalásra, és gyorsan kibontottuk a Pestről hozott kerti bútort (egy asztal, két szék), amit direkt ezért hoztunk, hogy legyen azért mire ülni, pakolni az első napokban.
Komolyan, pizza ilyen jól még nem esett.
Este úgy dőltünk ki, hogy újfent nem számoltunk sarkokat a szobában, de mivel ezt az eddigi lakásokban sem tartottuk be soha, és nem panaszkodhatom arra, hogy milyen életünk volt, nem gondolom, hogy bármilyen hiányt szenvednénk miatta. :)
Ez hát megérkezésünk hosszú és kalandos története. Vicces, mert a születésem is hasonló volt – már be volt izzítva a B-terv (császár) anyunak, hogy ha nem jönnék magamtól, akkor mehessen, de az utolsó utáni pillanatban végülis csak jöttem úgy, ahogy el volt tervezve. Ne tessenek sürgetni, csinálom én a dolgomat, ha hagyják. :)
Egyébként az út óta természetesen követjük a híreket, a müncheni eset óta lezárt doveri kompot meg a 8 órás várakozást, szóval újfent iszonyat nagy mázlink volt, biztos ízlett a parfüm a roadtrip isteneknek, hogy ilyen jól sikerült minden. Nagyon hálásak és boldogok vagyunk.
Folyt. köv.: megmutatom az üres lakást, a kupleráááájt, a bútorépítős káoszt, és hogy hogyan alakulunk. :)
Szolcsi mondta
Via, ezt gondolom megnézitek :
https://www.delmagyar.hu/szorakozas/a_vilag_legkarcsubb_tornyat_avatjak_fel_brightonban/2484712/
:-)
Via mondta
Nem szeretnénk megnézni, de nem lehet nem észrevenni. A helyiek utálják, pulzáló pénisznek hívják. :D Meg farokgyűrűnek. Meg nyársra szúrt fánknak. :))
Az elmúlt évben láttuk, ahogy épült, miatta nincs az óriáskerék. :((( (Leszavazta a szerződéshosszabbítást a városi tanács, mert hogy elég egy kilátó izé a tengerpartra.) A környékbeli lakásoknak levitte az árát, most nézhetik ezt az izét a tenger helyett. Egy halom pénzbe került és nagyon csúnya…
Szolcsi mondta
Ó, pont az óriáskerék helyére … :-((
Így az elnevezésekkel is igazuk van a helyieknek, meg ha belegondolok, tényleg!
Via mondta
Nem a helyére, csak funkcióilag. :(
Annyira kilóg! https://britishairwaysi360.com/wp-content/uploads/2015/10/Brighton-i360-drone-images2.jpg
Itt van a kerék mögött, még amíg állt a kerék: https://1.bp.blogspot.com/-x8bQyFuzB9E/Vbzq_WWJOOI/AAAAAAAAF4g/F11hynZM8UM/s1600/P1020886.JPG
Persze biztos szép lesz, helyiek fél áron felmehetnek, majd egyszer útba ejtjük, de nem fogunk rohanni sorban állni. Van viszont közös témánk a szomszédokkal, hogy sírjuk vissza a kereket. És jó, hogy januárban felmentünk a kerékre és vettünk is kulcstartót magunkról (készítettek fotót rólunk aztán megvásárolhattuk kulcstartón, mágnesen, stb.), ilyen most már nem lehetne. :)
zsuzsamama mondta
Végig izgultam itt Veletek az utat,ahogy olvastam,elfelejtettem levegőt venni,amikor a végén Ádámod futott.Jó,hogy szerencsésen odaértetek. Kíváncsian várom a folytatást !
Ancsa mondta
Tényleg jó kalandosra sikerült a kiköltözés! :) S még biztos sok-sok kaland vár rátok, kívánom, hogy megtaláljátok a számításotokat! Én is most pont nagy változás elé nézek, 5 év után hazaköltözök Bécsből. :) Bár nincs olyan messze, de az országok közötti költözést, új élet kialakítását maximálisan átérzem!
Hazsart mondta
Wow! Nem semmi egy út volt ???? annyira belemerultem, hogy megettem egy zacskó vaníliás karikàt, úgy, hogy észre sem vettem ???? Nektek és a szüleidnek minden elismerésem. Sok barátom van külföldön, de legtöbbjük Kényelmesebb attól, hogy autóval jöjjön haza…
Hazsart mondta
Illetve közlekedjen Angia és Magyarország között… Az elíràs biztos a vaníliás karika miatt van ????
Via mondta
Nekünk sem lesz rendszeres, mostantól a kézipoggyászos villámrepcsizés lesz Gatwick-Ferihegy között, ha nagyon mennénk! :) A barátainkra is ez vonatkozik, akik még Budapesten vannak, a többiek meg a hozzájuk legközelebbi reptértől jöhetnek, szintén jó hamar. :)
Via mondta
Nekem az volt a kényelmes, hogy hozhattam a cókmókokat (PC, munkaeszközök, könyvek), meg a nyuszit. :) És kinn vannak a saját képeim a falon, saját ágyneműben alszom az első este óta, reggel saját bögréből iszom a kávét, amit a nagymamám kávéfőzőjében kotyogtatok a tűzhelyen. Így tényleg otthon érezzük magunkat! :) Abszolút megérte nem bőrönddel-repülővel költözni.
Blumarin mondta
Gratulalunk a napoleoni teljesitmenyhez!!:):)Nagyon vartam mar a beszamolot! Remelem hamarosan Jon a kovetkezo resz!
Gyerekek d kozben as elso szabadnapon lementek a tengerhez kutyussal egyutt Es ezuton is koszonik a hasznos infokat!!
Via mondta
Most megint bútorozunk egy adagot, hosszúak a napok, de fotózok sokat, annál több kép lesz a bejegyzésekhez! :)
Addig itt tudsz leselkedni: https://www.instagram.com/via_urbaneve/
kiskornis mondta
Hűűű Via, ez ám az emlékezetes költözködés, olyan feszült izgalommal olvastam a beszámolót, mintha legalábbis mindenféle képi és hangi elemekkel tarkítva futott volna előttem a roadtrip film :) Szuper pillanatokat, kielégítő dobozürülést és mihamarabbi netkapcsolatot Nektek!
Via mondta
Nagyon köszönjük! Lélekben már trenírozom magam az eshetőségre, hogy szeptemberig se lesz normális net… benne van a pakliban.
londonlany mondta
Ba*ki Via, megölsz :D :D Már bocs, de 200-ra ugrott a pulzusom a történet végére, jobban izgultam, mint anno Willy Fog esetében, hogy jaj csak sikerüljön már… A végén alig bírtam magamhoz térni a hipertóniás állapotból, könnyem is kicsordult a megkönnyebbüléstől :D
Nagyon-nagyon jó volt olvasni, csodásak vagytok, de tényleg, ahogy így olvastam, a szüleid sem pánikolós-könnyenfeladós típusok, rólatok már egy ideje sejtem, hogy így van ;)
Szép napokat, várom a folytatást :)
Via mondta
:D
Így van, nem szarral gurigázunk, erre a kifejezésre már jó pár éve keresek egy adekvát angol megfelelőt. :))
Bb.Sophie mondta
Nagyon izgalmas sztori, a fő (ahogy te is írtad) h mind egy darabban odaértetek és újra együtt volt a család. :)
Nagyon várom a többi költözködős post-ot is!!!
stelliciouslife mondta
Vééégre! Már úgy vártam ezt a posztot és hogy elmeséld hogy történt, mi volt! :-D
A régi lakástól való búcsúzás engem is szíven ütött, gyerekkoromban sokat költöztünk, és beugrott az az érzés, amikor tényleg lezársz egy korszakot és elbúcsúzol.
2 éve dolgoztatok a kiköltözésen? Szemetszúrt, hogy írtad, hogy „két év minden nehézségével és fájdalmával és küzdelmével”.
Örülök, hogy (majdnem) minden „simán” ment, és elértétek a vonatot, és odaértetek a kulcsért!
Legyetek nagyon boldogok az új lakásban is, és izgatottan várom a következő káoszos-alakulós posztokat!
(ui. miattad, az esettemaangliaban miatt szoktam rá az Instagramra és nagyon élvezem böngészni a brightoni életet megörökítő fotóidat! Please keep them coming! :-)
Via mondta
Szeptemberben már egy éves lesz az angol cégünk! :) Az összes többi infót pedig még korábban kezdtük összeszedni, kitervelni, hogy mit hogyan érdemes. Igazából amit más akkor kezd el, amikor kiérkezik egy új országba (lakást, munkát keres, bankszámlát nyit), mi azt csináltuk egészen addig, amíg konkrétan kiérkeztünk. Szóval ez a költözés nem pár hete kezdődött, de nem is pár hónapja. Abban bízom, hogy a nehezén már tényleg túl vagyunk. Jövő héten lesz TAJ-interjúnk, és akkor aztán tényleg mindenünk van, készen vagyunk! :) Már „csak” dolgozni meg pénzt keresni kell úgy, ahogy eddig – de abban bízom, hogy azt tudjuk, hogy kell. :P
Örülök, hogy tetszenek az instaképeim! :) Jó itt fotózni, marha jó a szűrt fény. :D
bongyorka mondta
Engem is elkapott a pityergés a beszámolót olvasva, nagyon izgalmas lehetett. Nekem a fejemben a Love Actuallyből az a szám ment, amikor Sam rohan a reptéren, hogy elérje a kiscsajt egy puszira :)
Nagyon jók a képek is, amiket felteszel instára, minden nap várom az újabb adagot :)
Via mondta
Minden sarkon van valami érdekes, amit le lehetne fotózni – igyekszem nem spammelni senkit, meg az adatforgalmat is kímélni kell, amíg nincs rendes internetünk. :D Nagyon fapadosnak érzem magam, hogy nézni kell a megabájtokat, meg havi kvóta van, de reméljük, pár héten belül ez is rendeződik.
bongyorka mondta
Ennek is megvan a maga bája, mint az instax kamerának ;) gazdálkodni kell vele :)
Via mondta
Ja, csak munkára alkalmatlan. :D Hangoutsot tartani, Skype-on konzultálni, videókat feltölteni, stb. Dolgozni meg kéne, mert azért nem krőzusok vagyunk továbbra sem, és így elég döcögős, sok mindenre kell azt mondani, hogy „most nem lehet, nem tudunk visszahívni, nem tudunk beszélni, nem tudom letölteni a csatolt videót, nem tudom elküldeni a több száz mega képet”. Ezek alapvető dolgok, és feltűnik, hogy mennyire nem azok mégsem, ha nincs rendes adatforgalom. Szóval bájosnak bájos, de nem egy életbiztosítás, ha így keresed a kenyered. :D Mert ugye ha az online business bárhonnan végezhető, ahol van net, akkor egyáltalán nem végezhető, ha nincs… és ezek mind olyan feladatok, amikre egy wifis kávézó sincs felkészülve sajna.
A BT most már lassan 2 hete keresi a saját kábelét a ház előtt. :D Kérek nekik drukkokat, hogy megtalálják. (Utána megyünk privát szolgáltatóhoz, aki ad rendes feltöltési sebességet is – videókhoz, képekhez muszáj -, csak ő a BT-től kell, hogy bérelje a kábelt, azt meg nekik kell megkeresniük.)
Ridita mondta
Na végre, már alig vártam a beszámolót a költözéséből. Tényleg izgalmas volt, de az a lényeg, hogy épségben sikerült megtenni ezt a nagy utat. Boldog szülinapot így utólag is!
Via mondta
Köszönöm! :)
zia mondta
Mi most hétvégén költözünk, igaz csak városon belül. Kíváncsi vagyok nálunk mi fog összetörni, remélem csak a lekvár.:) Várom az élménybeszámoló folytatását.
Via mondta
Egy kalappal nektek! :)
tschuli mondta
Jaaajdejó! Ez ám a nagy kaland :)
Mi gyakorlatilag egy tér egyik végéből költöztünk a másikba márciusban, de nagy pocakkal és egy kétévessel az is elég kalandos volt… Üres szobában dobozból pizzaevés nekünk is megvolt, meg a 3-an (3 és felen :p) egy matracon alvás is. Éééés egy hete van szekrénysor a nappaliban, szóval a könyvek is kiszabadulhattak a dobozból végre. A nagytesó még néha emlegeti a „régilakást”, a kistesónak már ez lett az otthon. <3
Via mondta
Itt olyan majomfészek volt a padlón… :D Megvan annak is a varázsa. Lefotóztam egy csomó kupit, sztájlingolás meg fakszni nélkül. Majd megmutatom, annál jobb a kontraszt, amikor végre valami a helyén van, és nem ömlik a mosatlan meg a szennyes mindenhonnan. A ruhákkal még szívok, mert a gardrób jövő hétfőn érkezik, és össze is kell rakni, addig kisszéken-dobozban-mindenhol vannak a ruhák, ugyanazt az öt bugyit hordom-mosom két hete, a többihez alig férek hozzá, el vannak suvasztva :D Aztán annyi helyem lesz hirtelen, hogy nem is tudok vele mit kezdeni. Így is sokszor nem találjuk egymást a nagyobb lakásban, csak hallom, hogy szól valahonnan, de eltévedek, annyi helyen lehet… :D Haha, vicces problémák.
Cicasi mondta
Wow mekkora kaland! Le a kalappal Anyukádék előtt is, ez nagyon megterhelő. Mi is most utaztunk 1×12 órát és utána még 7-et és ti mindezt dobozok között, „kissé” szorosan – Huhhh, kemény. Jó hogy a mázli-faktor vagy a nagy utazók védőangyala is veletek volt! Gomez egy kis csoda hogy ezt így bírta, mégha dohogott és dobolt is… És persze legjobb hogy minden jó, teljes motyóval, csomaggal, épségben mind ott vagytok már, volt családi öröm és anyudék is épségben hazaértek. <3
Nálunk só borult ki elég sok, vajon elfogadott áldozat?! Azt hiszem nem, mert voltunk odafelé nagyon lomha, visszafelé 50 percet tűző napon álló dugóban. Igaz amikor az utolsó előtti napon az autónk riasztóját kikapcsoló gomb elromlott és nem engedett be minket vagy üvöltött hogy engem most ellopnak az elég para volt. De megoldottuk! Azt hiszem legközelebb inkább valami folyadékot kéne áldozni biztos ami biztos… bánom én ha lekvár vagy parfüm. :D
Ölelés nektek!
Via mondta
Ah, tűző napos dugó… sok tíz éve egy horvát nyaralásnál megvolt az autópályán, még vizet is osztottak, annyira meleg volt. De látod, csak erre emlékszem, azt nem tudom megmondani, hogy épp hova mentünk vagy mi sikerült jól. :D Az nem izgi. :))
Vagy amikor Olaszországba menet elkezdett füstölni a motorháztetőnk, mert a Dacia nem bírta tartani a konvoj tempóját (amiben az összes többi autó határozottan nem-Dacia volt, tehát simán hozták a 140 km/h-t). :D
Cicasi mondta
fú azért remélem életem álomutazásából több is megmarad mint ez a dugó :D (bár titkon bevallom én vágytam egy hasonló kalandra is, csak nem pont most. szóval egész jó xp volt és ennyi elég is belőle). a füstölő motorháztető is elég pánik. :) egyébként annyit ér a riasztó hogy pont senkit nem érdekelt mit csinálunk ott és mi történik az autóval – csak legyen már csend végre – lol
Via mondta
Nyugi, biztosan emlékszel majd, én akkor gyerek voltam. :) De most ezért is írtam ezt le, amíg még friss, meg lesz is róla scrapbook album is majd, hogy meglegyen. :)
bonbon mondta
Szia!
Gratulálok a költözéshez, nagyon szuperek vagytok! :D Képzeld, ugyanaz a születésnapunk! Micsoda szerencse :D Boldog szülinapot!
Én is anyukámmal ünnepeltem, pedig ez lett volna az első nélküle (nagyon szoros a kapcsolatunk) és kijött hozzánk Angliába <3
Jó volt olvasni a kalandokat, mi most fontolgatjuk hogy kocsival költöznénk haza, úgyhogy duplán érdekelt. A kutyus miatt vacilálunk csak szerintem. Erről jut eszembe, ha lehet egy jó tanácsom: kössetek mielőbb biztosítást Gomezre!
További szép napot Nektek! :D
Via mondta
Örülök, hogy anyuddal együtt ünnepeltetek! Az én anyukámnak az enyém előtt két nappal, 9-én volt a szülinapja, szóval ez is jó közös ünneplés lett. :) Kapott tőlem egy Peter Rabbites teásdobozt. :)
Kutyussal semmi baj nem lesz, tesómék 2 éve mopsszal csinálták végig ugyanezt, ugyanígy, csak messzebbig mentek (Skócia). Kell neki útlevél meg friss veszettség elleni oltás, féregtelenítés, és ennyi.
A biztosítást majd megbeszélem az itteni háziorvosával, hogy mit, kit javasol. :)
bonbon mondta
Jajj olyan édesek azok nyuszis cuccok, biztos nagyon örült neki!
A kutyus kifelé szállító céggel jött és baromira megviselte szegényt, ezért gondolkozunk az autós visszaúton :( Lehet jól jönne neki egy kis támogatás meg szeretet az úton.
Neki saját különbejáratú állatorvosa és asszisztense van, a párom meg én :D Itt virágzik a kisállatbiztosítás biznisz ami eléggé megnyomja a díjakat, csak úgy röpködnek a százasok. Majdnemhogy úgy van hogy ha nincs biztosítva az állat akkor a komolyabb vizsgálatokat/műtéteket nem is tudja megfizetni a gazdi :( Szóval csak arra akartam kilyukadni hogy majd vigyétek el becsekkolni egy dokihoz.
Via mondta
Mindenképp, ősszel meg kell kapnia a következő oltását. :)
Gloren mondta
Már vártam a beszámolót, örülök, hogy végül rendben megérkeztetek. :)
Tényleg kell egy áldozat, mi párommal szüleimtől csak 5 km-re költöztünk, és mikor hozta a kisteherautóján a bútorokat szüleitől, megelőzte a kardántengely és nem az előző 45 km-en, hanem pont azon az ötön, ami közös volt a költözésünkben.
Via mondta
Huh, az kemény lehetett… Örülök, hogy nem lett baja!
Aventerra mondta
Végigpityeregtem az írást,na, hát én már ilyen vén érzelgős szamár vagyok. :)
Nagyon sok szép pillanatot kívánok!
(Jelentem, közben 3 héttel az albiból való kiköltözés után mi is beköltöztünk végre a házunkba,hasonló sztorikkal, ahogy írtad. :) )
Via mondta
Szabad bőgni, ne szégyelld magad miatta! :))
zsoka1 mondta
Boldog szulinapot utolag.
Via mondta
Köszönöm! :) Idén nem volt se torta, se lufi, de most valahogy nem is hiányzott. :) Majd jövőre! :)
zsoka1 mondta
Annyira vartam mar a beszamolod.
Koszi.
Szuperek a dobozok.
De jo hogy epsegben megerkeztettek.
Carmen mondta
Úgy látszik tényleg kell a roadtrip isteneknek valami áldozat, mert az éjféli megérkezés, kipakolás után a férj a telefonját ejtette a kőpadlóra, aminek ripityára tört a kijelzője. De tényleg inkább lekvár/parfüm/telefon, én nem sajnáltam akkor sem és örültem, hogy csak ennyi tört össze.
Via mondta
Ti egyben vagytok, az a lényeg! Minden más pótolható. ♥