Az imposztorok köztünk járnak, és most nem Tom Cruisera gondolok, ahogy éppen leszedi a gumiarcot magáról a Mission Impossible-ben és nem is arra, amikor a rajzfilmben három mókus ballonkabátban beszökik a moziba, hanem valami egészen hétköznapi dologra.
Mivel több olvasóm egyszerre kérte, és engem is régóta foglalkoztat a téma, ezért a Lecsó podcast legújabb epizódjában az imposztor-szindrómáról beszélek — arról az érzésről, amikor:
- attól félsz, hogy „le fogsz bukni”, hogy nem is értesz ahhoz, amit csinálsz
- folyamatosan megkérdőjelezed a munkád értékét
- nem tudsz örülni a sikereidnek, mert úgy érzed, hogy nem megérdemelt
Azért is akartam beszélni erről a témáról, mert nem beszélünk róla, pedig rengeteg embert érint, akár úgy is, hogy nem tud róla.
Sőt, különböző okokból nőket sokkal gyakrabban érint.
Úgyhogy ebben a Lecsó-epizódban összeszedtem az imposztor-szindróma okait, tüneteit, és – legfontosabban – megosztok 8 szempontot, amivel enyhítheted, ha jelen van az életedben.
Kattints a nagy lejátszás-gombra, és már hallgathatod is a legújabb részt!
Új! Ha bármi miatt nem tudod meghallgatni a podcastot, vagy szeretnéd hozzá olvasni a szöveget, akkor tekerj a bejegyzés aljára, ahol az egész általam elmondott szöveget elolvashatod!
Hogyan hallgathatod?
- Itt és most: Számítógépen és telefonon nyomj a fenti lejátszógombra a böngésződben és már hallgathatod is!
- Vidd magaddal: Ide kattintva a gépedre mentheted az MP3 fájlt, amit magaddal vihetsz az MP3-lejátszódon, rátöltheted a telefonodra (hogy ne fogyasszon adatot), USB-n a kocsiba, kihangosíthatod főzés-takarítás-vasalás közben.
- Androidon: használd az ingyenes Podcast Addict appot (írd a keresőbe, hogy “Lecsó” :), és fenn van Spotifyon is.
- iPhone-on: megtalálsz az iTunes podcast-tárában
Ha téged is érint az imposztor-szindróma, ezeket az anyagokat hasznosnak fogod találni:
- 7-napos önbizalom kihívás. Csatlakozz most, és tegyél minden nap egy bátor lépést saját magadért!
- Mit csinálj, ha kopog a Kóklerrendőrség? – 6 ötlet a boldogság megtartásához
- Hogyan ne érdekeljen mások véleménye? — a legelső Lecsó epizódban receptre írom fel a letojompirulát, jut neked is! :)
- Helló, itt vagyok! Önbizalomépítés játékos küldetésekkel.
- Még több Lecsó epizód itt, ha még hallgatnál. :)
Az epizódban említett kutatások:
- A férfiak 12%-a képes lenne pontot szerezni Serena Williams ellen (szerintük, haha)
- A nők alábecsülik magukat a munkahelyen – a Brit Pszichológiai Intézet kutatása
- Az „imposztor-szindróma” kifejezés eredetéről – Pauline Clance & Suzanne Imes nevezte el a jelenséget 1978-ban, kifejezetten a munkájukban magukat imposztornak érző nőkre, akik úgy érzik, nem megérdemelten haladnak előre a karrierjükben, és le fogják őket leplezni.
Most te jössz!
Mi egy dolog, amit a rész hatására mostantól meg fogsz engedni magadnak? Oszd meg a hozzászólások között, ezzel inspirálva a többieket is! :)
Az imposztor-szindróma jelentése
A mai Lecsóban az imposztor-szindrómáról lesz szó, és hogy egy lapon legyünk azzal kapcsolatban, hogy ez mit jelent, kikerestem gyorsan a jelentését. Azt írja, hogy ez egy pszichológiai minta, amit az egyénnek a kétségei jellemeznek, azaz az egyén abban kételkedik, hogy amit elért az mennyire értékes, mennyire valóságos, és van egy internalizált félelem azzal kapcsolatban, hogy le fog bukni, ki fog róla derülni, hogy ő igazából nem is ért ahhoz, amihez ért. Hogyha ez ennyire nincs is megfogalmazva valakiben, hogy “Úristen, nekem imposztor-szindrómám van”, attól az még abszolút jelen lehet, tehát ennek nem kell feltétlenül tudatosnak lennie. Éppen ezért is akarok ebben az epizódban példákat hozni arra, hogy mi minden lehet imposztor-szindróma.
Elsősorban szerintem az a legfontosabb, hogy az imposztor-szindrómának a tüneteivel kapcsolatban, hogy ezen a “jaj le fogok bukni, kiderül rólam, hogy nem is értek hozzá” jelenségen iszonyatosan segít az, hogy ha nem beszélünk róla. Ugyanúgy, mint ahogy a szégyent az eteti, hogy titokban van tartva, úgy mint az anaerob baktériumok, ezek is nagyon negatívan reagálnak arra, hogy ha megszellőztetjük őket, mert hirtelen akkor nincsen hatalmuk felettünk.
Szóval, hogy ha az egy titok, hogy „én nem értek ahhoz, amihez értek, és ki ne derüljön és le ne bukjak”, akkor ennek a lufiját kipukkasztja az, hogy ha beszélünk arról, hogy valakinek az a félelme van, hogy ő nem ért valamihez. Ennek a normalizálása miatt is gondoltam, hogy ez egy jó Lecsó epizód lesz, mert lehet beszélgetni arról a kommentekben, hogy helló, nem egyedül vagy azzal, hogy így érzed magad, nem te vagy a hülye, nem te vagy a helikopter, és onnantól kezdve már ez, hogy beszélünk róla, enyhíthet azon, hogy így érzed magad.
Miért a nőket érinti jobban az imposztor-szindróma?
Ez az imposztor-szindróma egyébként nem egy ilyen úri huncutság, ami így a jóllakott óvodásoknak a hülyesége, hogy nem bírnak jó dolgukban mit kezdeni magukkal. Elég alaposan tanulmányozták már, és nagyon sokféle kutatás van arra vonatkozólag is, hogy nőknél abszolút jobban jelen van.
Az egyik kedvenc kutatásom – és most kedvenc alatt nem azt értem, hogy tapsikolok neki, hogy mi lett az eredmény – azt hozta ki, hogy ha van egy adott csapat férfi és egy adott csapat nő, ha megnézzük azt teljesen objektíven, hogy milyen a teljesítményük, akkor ugyanolyan minőségi és mennyiségi munka mellett is a nők alulértékelik magukat, a férfiak pedig felül. Tehát gyakorlatilag az ugyanazt a teljesítményt produkáló nő sokkal inkább le fogja magát becsülni: “jaj nem sikerült úgy, ahogy terveztem, nem is érdemlem meg ezt az egészet”, míg a férfi az jól megveregeti a saját hátát, hogy milyen ügyes volt, hogy ő a legjobb.
Erre szerintem most a legutóbbi időszakból az az egyik legjobb példa, hogy hány férfi nekiállt mondogatni azt, hogy ő bizony tudna pontot szerezni Serena Williams ellen, ami azért elég nagy pofátlanság, legyünk őszinték. A világ legjobb sportolója – és ezt most direkt így mondtam, hogy nem sportolónője, hanem sportolója -, és akkor vannak ilyen kis kukacok akik úgy gondolják, hogy “ja persze én még őt is le tudnám győzni”. És a megkérdezetteknek 8-12%-a azt mondta, hogy “ja persze, én be tudnék hozni egy pontot Serena ellen”.
Az imposztor-szindróma okai 1: nevelési különbségek
Na ez a fajta magabiztosság az, amit receptre írnék fel mindenkinek, aki a saját, valós képességeit állandóan alábecsüli, még hogyha nem is ilyen pofátlan verzióban, mert kutatásokkal bizonyított tény, hogy egy csomó férfi és egy csomó fiú amiatt, hogy olyan közegben nő fel, és olyan nevelést kap, hogy az van neki mondva, hogy „persze, hogy te vagy a legerősebb, persze, hogy az leszel, ami akarsz, persze, hogy bármire képes vagy„, ezt elhiszi, és utána – ami szerintem a rosszabb -, elvárják, hogy őket ilyen méltó helyzetben kiemeljék és elismerjék és körberajongják, mert hiszen ők a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, és ki, ha ők nem?
Ezzel szemben a lányoknak ugye azt tanítják, hogy maradj csöndben, ne lógj ki a sorból, húzd meg magad. A kapcsolatban is el van mondva, hogy a férj a fej, de a nő a nyak, és akkor maradj csak szépen a háttérben, meg hogy minden sikeres férfi mögött van egy nő, aki vasalja az ingét, meg mossa a kakis alsógatyáját. Tehát a nőknek az egy szitokszó, hogy ha ambíciózus, meg ha céljai vannak, inkább fogja vissza magát. Nem csoda, hogy ezzel a neveléssel azt érik el, hogy amikor egy nő kompetens és ért valamihez, akkor azt maga is kétségbe vonja, hiszen kívülről ez lett neki visszajelezve.
Az imposztor-szindróma okai 2: a „mansplaining” (= man + explaining)
A másik jelenség, ami folyton ezt jelzi vissza egy csomó nőnek, hogy nem elég jó, amit tudsz és folyamatosan magyaráznod kell a bizonyítványodat, az a mansplaining jelenség, azaz, amikor a témához szinte semmit nem konyító amatőr férfiak nekiállnak olyan dolgokat magyarázni nőknek, ami adott esetben annak a nőnek a szakterülete. Erre rengeteg példa van, ha csak a twitterre felmész és beütöd, hogy #mansplaining, annyi minden lesz, hogy atomfizikus nőnek ilyen random jancsikák nekiálltak magyarázni a fizika törvényeit, mintha egy hülyének lebeszélnének, hogy képzeld van ám olyan, hogy Newton törvényei.Ez megint ez a nagyképűség, hogy még annál is jobban tudom, akinek papírja van róla, mert naná hogy jobban tudom, mert én vagyok az Atyaúristen. Gyakorlatilag pont ennek az ellentettje az imposztor-szindróma, hogy még akkor sem tudom elég jól, ha papírom van arról, hogy tudom elég jól.
Az imposztor-szindróma 3 tünete
1. Folyamatosan megkérdőjelezed a munkád értékét
Nagyon érdekes, hogy az imposztor-szindróma rengeteg dologban manifesztálódhat, és az egyik például pont az, hogy kétségbe vonod a saját szakértelmedet attól, hogy például milyen gyorsan megy, amikor egy feladatot elvégzel. Ez az a gondolat, hogy nem lehet értékes amit csinálok, hiszen tök hamar végeztem vele.
Ez valószínűleg egy csomó embernek megvan — dolgozatnál is, amikor mondjuk hamarabb adod be a dolgozatodat, mint a többiek, vagy még be sem adtad, csak felnézel és látod, hogy még mindenki javában ír, te meg úgy érzed, végeztél mindennel, és akkor a legtöbb embernek nem az az első gondolata, hogy “hú de király vagyok én végeztem legelőször”, hanem hogy “valamit biztos elrontottam, meg valamit kihagytam, hiszen nem lehet, hogy ilyen hamar végeztem”.
Na most ugyanez megjelenhet a munkahelyen is, amikor azt gondolod, hogy nem szolgáltatsz elég értéket, nem csinálsz elég eredményes munkát, hiszen az a feladat neked csak 5 perc volt. Ez egy csomó embernél nem merül fel, mivel azt gondolja magáról, hogy “helló, én ebbe beletettem 10-20 év képzést, ezért csak 5 perc nekem, és nem azért, mert az az 5 perc értéktelen”.
És ez aztán mindenre kihat. Kihat arra, hogy ha mondjuk magadnak árazol valamit a vállalkozásodban, akkor mennyi pénzt kérsz valamiért. Azt mondod, hogy “ó ezt nekem csak 5 vagy 10 perc meghorgolni”, ami lehet így is van, de te találtad ki a designt, te találtad ki azt, hogy mi erre a leggyorsabb technika, te találtad ki a színkombinációt, és akkor ott van az anyagköltség, meg bekerülési díj, de ilyen “jaj hát igazából köszi, hogy megtűrsz” alapon szépen aláígérsz saját magadnak — és akkor nem hogy nullára nem jössz ki, de még veszteséges is vagy.
Ez aztán szépen belejátszik abba a narratívába, hogy nem vagy elég ahhoz, hogy fenntartsd magad, nem vagy elég ahhoz, hogy előre lépj egyről a kettőre, akár anyagilag, akár karrierben, hiszen folyamatosan minden azt segíti elő, hogy ez a narratíva erősödjön. Az, hogy nem érdemelsz többet, nem szabad ambíciózusnak lenned, és különben is, ki vagy te, hogy többre vágyhass.
2. Nem tudsz örülni a sikerednek
A másik szerintem legalább ennyire szomorú mellékhatása ennek az imposztor-szindrómának, hogy amikor esetleg mégis sikerül valami, és mégis elérsz valamilyen eredményt vagy mérföldkőhöz érkezel, akkor annak baromi kevés ideig tudsz örülni. Soha nem tudsz elégedett lenni magaddal, és megjelenik hamar ez a kétely, hogy “fú hát igazából ez egy anomália, hogy sikerült valami, itt valamit nagyon benéztek, igazából nem is nekem kellett volna ott lenni, nem is én érdemlem meg ezt az előléptetést, nem is lehetek ilyen boldog, nem is voltam olyan okos, meg hát igazából segítettek, meg mázli volt”.
És ez az egész gondolatsor rögtön elintézi azt, hogy egy másodpercig ne tudjál örülni annak, amit elértél, ami sikerült, és soha soha nem tudsz magaddal elégedett lenni — holott egy idő után azért nem csak egyszer történik az meg, hogy valami sikerül. Nem csak egyszer van az, hogy elérsz valamit, ami eredményes, és mégis újra meg újra el lehet hitetni magunkkal – és azért mondom többesszámban, mert ez egyáltalán nem egy olyan jelenség, ami távol áll tőlem -, hogy “ja ez megint csak mák volt, ez azért jött össze, mert bolygóegyüttállás volt, meg hú de sok segítségem volt”.
Csak ha már van 30 ilyen, akkor azért a logika azt mondaná, hogy ez nem véletlen, hanem azért van, mert értek hozzá, azért van, mert tudom, hogy mit csinálok, azért van, mert már harmincötször megcsináltam és harminchatodjára is menni fog. Csak ezekkel a félelmekkel nem lehet racionálisan vitatkozni. Ez nem úgy működik, hogy akkor nesze imposztor-szindróma, itt van a papírom, itt van az Excel tábla, nézd meg hányszor mennyire király voltam, mert akkor kitalál valamit megint, hogy miért nem vagy elég.
3. Félsz, hogy elvisz a kóklerrendőrség
És mindez aztán ki tud teljesülni abban, hogy akár napról-napra létezhet egy alapszorongás, mert végig attól rettegsz valamilyen szinten – kisebb nagyobb mértékben, attól függően, hogy éppen mennyire vagy jól -, hogy mindjárt jön valaki és le fog buktatni, hogy igazából te méltatlanul vagy ott, ahol vagy. Hogy nem számít, amit eddig elértél, újra bizonyítanod kell.
És hogyha vannak olyan stresszálmaid, amikor újra kell érettségizned – nekem rendszeresen vannak -, akkor az is ennek a tünete, hogy megint a logaritmust kell megcsinálnod matek érettségin, miközben marhára nem foglalkozol már logaritmussal, de mintha újra és újra bizonyítanod kéne, hogy igen, itt vagyok, megdolgoztam ezért, hogy itt vagyok, képes vagyok arra, hogy továbbra is itt maradjak, és jogom van itt lenni.
Hogyan enyhítsd az imposztor-szindrómát?
Az, ha nem vagy elég jó magadnak, nem egy könnyű érzés, de nem is vagy teljesen menthetetlen a helyzet. ♥
8 technika az imposztor-szindróma kezelésére
Ezekkel nagyon nagyon nehéz megküzdeni, és nem fog egyik pillanatról a másikra elmúlni, és nem is azt várom, hogy ha imposztor-szindrómád van, akkor ezt most meghallgatod és a homlokodra csapsz, hogy “ja hát tényleg, hát tök jó vagyok” és akkor elmúlik, mert ha ilyen egyszerű lenne, már rég elmúlt volna. De remélem, hogy már attól, hogy beszélünk róla, meg hallgatod, hogy ez másoknál is így van, hogy nem te vagy az egyedüli, már az oldódik, hogy nincs ez az ufó érzés, hogy csak te vagy az, akivel ez történik.
1. Nem most csinálod először
Az egyik tök jó kihívás, amit lehet ilyenkor csinálni az az, hogy emlékezteted magad arra, hogy ezt már megcsináltad egyszer, még ha pont olyan feladatot, amit éppen most kaptál nem is, de volt már olyan, hogy valamit még soha nem csináltál, hiszen minden, amit valaha az eddigi életedben elvégeztél, volt egyszer újdonság. Mielőtt lábra álltál, még sosem álltál lábon. Mielőtt bicikliztél, még sosem bicikliztél. Azelőtt, hogy sikerült volna betűt írnod, még nem írtál betűt. Tehát csináltál már olyat az életedben, hogy valami új volt.
2. Egyszer mindenben voltál kezdő
Amikor profi vagy valamiben, az nem azt jelenti, hogy elsőre és hibátlanul megy valami. Teljesen normális bénázni, teljesen normális, hogy kudarcaid vannak, vagy nem megy valami. Ez annak a folyamatnak a része, hogy tanulod és egyre jobb leszel benne. Nekem is az segít, amikor csinálok valamit, hogy igazából a sikerrátám eddig az ismeretlen helyzetekre az 100%, mert mindegyikből kijöttem, itt vagyok, élek, miért lenne ez most másképp? És ha másképp van, akkor is kitalálok rá valamit, mert eddig még mindenre kitaláltam valamit, ez az egyetlen, amibe eddig még így normálisan lehet kapaszkodni.
Szóval, téged is biztatlak arra, hogy ha valami nem megy, akkor emlékezz arra, hogy már volt, hogy nem ment, aztán abból is kimásztál, azt is kifundáltad, azzal is lett valami. Minden, amiben úgy érzed, hogy most sikeres vagy, az egyszer olyan volt, amiben nem voltál sikeres. Tehát, ha most van egy olyan terület az életedben, amiben azt mondod, hogy “hú, ebben nagyon béna vagyok, még nem megy, és jaj mi lesz, most kiderül, hogy nem is értek hozzá”, az teljesen oké, csak tanuljál! Máskor is volt már olyan, hogy nem tudtál valamit, aztán azt is meg tudtad tanulni.
3. Pénz beszél!
És ha ezt meg ráadásul pénzért csinálod – és a kreatív szakmákban ez nagyon gyakran bekapcsolhat, hogy “igazából ez csak egy ilyen hobbi, és nem merek érte pénzt kérni, mert akkor komolyan kéne venni, meg nem is ér annyit, mert én csak egy ilyen kis amatőr vagyok…” – próbálj meg arra gondolni, hogy amikor valaki pénzt ad neked azért a dologért, amit szolgáltatsz, akkor ő valószínűleg tartja annyira a munkádat, hogy fizessen érte. Ami azt jelenti, hogy elégedett vele, neki ez jó, akkor az minimum ér annyit, amennyit ő adott érte.
4. Merd észrevenni, ha egy kapcsolat nem működik
Ha pedig úgy gondolod, hogy már nem vagytok jó partnerek, mert már nem olyan ezzel a klienssel vagy ügyféllel vagy megrendelővel vagy akárkivel együtt dolgozni, amit szeretnél, akkor sajnos abba is bele tud nyúlni az imposztor-szindróma, mert azt tudja mondani, hogy „örülj neki, hogy ő legalább eltűr, ő legalább hozzád vág némi aprót, ő legalább tart valamire„. Ilyen esetekben simán lehet az, hogy olyan klienssel vagy beragadva, akit már rég túlnőttél, akivel rég nem egészséges a kapcsolat, rég nem olyan, hogy tisztelnétek egymást vagy megbecsülnétek egymás munkáját, és sajnos az imposztor-szindróma miatt benne lehet ragadni ilyen kapcsolatokba.
Ilyenkor még hogyha nem is hiszed el, hogy ez igaz, akkor is mondogasd magadnak, hogy nem csak ilyen típusú kapcsolat létezik – és ezt most kitágíthatjuk nem csak munkahelyi kapcsolatra, hanem bármilyen emberi kapcsolatra. Nem csak olyan kapcsolat létezik, amiben téged megtűrnek, és annak nyugodtan lehet helyet csinálni azzal, hogy kihajigálod azokat az embereket az életedből, akik nem úgy viselkednek veled, ahogy kéne, mert nem vesznek emberszámba, mert lebeszélnek, mert nem tisztelik a munkádat, mert nem veszik figyelembe a határaidat.
Tehát nyugodtan szórd őket ki és figyelj arra oda, hogy igenis olyan emberekkel vedd körül magad, akik jól bánnak veled, és mondjuk az első ezen a listán lehetsz te, saját magaddal. Mert ha mást nem is tudsz befolyásolni, arra azért valamennyi hatásod van, hogy magadnak a jó barátja legyél, legalább magaddal ne szúrj ki, és amennyire lehet próbáld megvédeni legalább saját magad attól, hogy megfelelési kényszerből vagy kishitűségből igent mondasz olyanra, amiről már az elején látod, hogy nem fog téged szolgálni és nem lesz neked jó.
5. Kérdezd meg magadtól, mire van szükséged
Nagyon sok álom már akkor megszűnhet létezni, amikor még el sem kezdtél érte dolgozni, mert pont ez az imposztor-szindróma megakadályoz abban, hogy egyáltalán megkérdezd magadtól, hogy hogy vagy és mit akarsz és mire van szükséged. A gyógyulás felé vezető út első lépése márpedig az, hogy felteszed magadnak ezt a kérdést, másrészt pedig nagyon komolyan veszed, hogy milyen válasz jön rá.
Amikor meg szoktátok kérdezni tőlem chaten, kommentben, akárhol, hogy hogyan lehet az önszeretettel dolgozni, és hogyan lehet jobban bánni magaddal, akkor én mindig csak azt tudom rá mondani (és ez most kicsit tágabb verzió annál, hogy körömlakkozzál, meg vegyél habfürdőt), hogy nagyon komolyan kell venni a saját igényeidet és priorizálni kell azt, hogy ezeket magadnak teljesítsd. Az önszeretet első lépése az, hogy komolyan veszed azt, amikor valamire szükséged van, és nem hessegeted el, mint egy ilyen kis szerencsétlen lénynek a kérdését, hogy “ó ennek úgyis mindegy, kár belé, majd csak lesz valahogy, eddig is kibírtam, most is túl fogom élni valahogy”.
Az imposztor-szindrómával is igaz ez: ha meg sem engeded magadnak, hogy belevágjál dolgokba, mert már az elején meglékeli ez, hogy neked úgysem fog menni, te ilyen kis hülye vagy, neked miért lehetne jó az életed, miért lehetnél boldog, akkor ez egyszerűen a lehető legrosszabb dolog, amit csinálhatsz; csírájában elfojtod azt, hogy egyáltalán esélye legyen annak, hogy kiderüljön, hogy van-e olyan a világon, amitől jól érzed magad.
Márpedig szükségünk van rád és neked is szükséged van saját magadra. Tudom, hogy ha ezt most imposztor-szindrómával hallgatja valaki, akkor könnyen azt tudja mondani, hogy “ja ez a hülye Via nem is tudja azt, hogy én ki vagyok, nem is nekem mondja, hogy szükség van rám, mert rám biztos nincs szükség, ezt most valaki tök másnak mondja”.
Nem! Neked mondom, most ide a vonalra elképzelheted a te nevedet: _________, itt ez a te neved, úgyhogy képzeld oda, neked mondom, halál komolyan. Annyi idióta baromarc van, aki halál magabiztosan tolja az idiótaságait, hogy egyszerűen muszáj ellensúlyozni őket, és azzal tudjuk ellensúlyozni őket, hogy még ha kicsit bénán is, kicsit félve is, de igenis megtesszük azokat a lépéseket, hogy 1. jól érezzük magunkat, 2. csináljuk azt, amihez mi értünk a legjobban.
6. Nem kell profinak lenned ahhoz, hogy csinálhass valamit
És itt vissza kell térnem arra, hogy mi az, hogy legjobban értesz valamihez, mi az, hogy vérprofi vagy, mert ugye az imposztor-szindrómának ez az egyik visszatérő vesszőparipája, hogy majd csak akkor csinálhatsz valamit, ha profi leszel benne, ha majd te leszel benne a legjobb. Nem csak Serena Williams teniszezhet, és nem kell Serena Williamsnek lenned ahhoz, hogy élvezd a teniszt, és nagyon nagyon fontos, hogy már akkor is teszel valamit ebbe a közösbe, amit itt emberi életnek hívunk, hogy ha valamitől jól érzed magad és az segít néhány embernek.
Lesz olyan, hogy ugyanazt csinálod, mint 500 vagy 1000 vagy 200.000 másik ember, és mégis lesz olyan ember, aki veled fog tudni azonosulni, és a te szolgáltatásod, a te hobbid, a te akármicsodád lesz az, ami neki eljut az agyáig. Ugyanúgy ahogy van húszmilliárd podcast, és most már magyarul is egyre több van, és lehet, hogy már te is hallottál ötvenmillió imposztor-szindrómás podcastot, de lehet, hogy ebben, amit én most mondok, volt egy olyan gondolat, ami hirtelen leesett és azt mondtad, hogy “hú igen tényleg, ezt így még nem hallottam megfogalmazni”.
Ez azért van, mert pont én, aki ennyi idős vagyok, éppen most itt augusztus hetedikén délután nem mondtam még ezt el neked. És ehhez az kellett, hogy az én hátteremmel, az én élményeimmel, az én tapasztalatommal minden szépen átment rajtam, én ezt desztilláltam és itt most belemondom ebbe a mikrofonba és akkor is belemondom, ha nekem is az imposztor-szindrómám azt mondja, hogy ez tök hülyeség, meg úgyis elmondta már másik ember sokkal jobban, meg azok nem is podcastban mondják, hanem videóban, és sokkal szebb a hajuk, mint az enyém. Szóval ne hidd, hogy az én agyam hátuljában nem ez a hülye monológ megy — megy, és akkor is csinálom, mert ezt most úgy éreztem, hogy el kell mondanom, és te meg elindítottad a lejátszást, úgyhogy remélem, hogy volt értelme, hogy te ezt meghallgattad.
7. Gyűjtsd a bizonyítékokat
Szóval ez működik, hogy egyszerre létezik az, hogy csinálod amit csinálsz, és nem vagy benne profi, és kételkedsz abban, hogy lesz-e valaha jobb, de lesz, mert attól hogy csinálod egyre jobb leszel benne. Egyszer majd lesz olyan is, hogy nem lesz akkora ereje annak a hangnak, nem lesz akkora hatalma feletted, és minél több bizonyítékot tudsz lobogtatni saját magad előtt, hogy “nézd csak ezt is megcsináltam, meg ez is rohadt nehéz volt, és amikor ezt elkezdtem, fogalmam nem volt, hogy mit csinálok, aztán csak lett valahogy, csak kitaláltam, utánanéztem, kutattam, küzdöttem, akármi” – ezek szépen el fogják nyomni azt a kételyt az elején, hogy “ó hát én nem tudom, hogy mit csinálok és nem tudom, hogy miért vagyok itt”.
Ez a fontos, hogy ha nem tudod hova tartasz, még akkor is legyen mindig valami, ami azt mondja, hogy nem baj, akkor is itt vagyok, ér az, hogy itt vagyok, számít, hogy itt vagyok, és ha másnak nem, nekem számít, és megint ne mondd azt, hogy most biztos nem rád gondolok, mert de, rád gondolok. Mert egyszerűen nincs belőled még egy, nem is lesz belőled még egy, nem azért, mert a genetikád milyen, mert ha van egy ikertestvéred, ő sem lesz pont ugyanolyan ember, mint te. Belőled csak egy van, nem is lesz még egy ugyanilyen mint te, és valamiért itt vagy. És sokkal fontosabb, hogy azt a valamit azt gagyin, bénán, amatőr módon elkezd magadból kinevelni, és kivirágoztatni, és idehozni a világba, minthogy azt mondd, hogy nem hozok semmit, mert tökéletes úgysem lesz.
Nincs szükségünk a tökéletesedre, a valamidre van szükség, ami valamilyen. Mindegy, csak létezik, valóságos, itt van, és az sokkal értékesebb lesz, mint hogy ha várod a tökéletesnek az eljövetelét és nem csinálsz semmit.
8. Legyél jelen
És ezt most nem csak önzőségből mondom, hogy az emberiségnek tényleg jó lenne, ha az ilyen kedves emberek, mint te, nem kételkednének magukban, mert hogy akkor majd ezzel legyőzzük a hülyéket, hanem mert neked magadnak is jó lesz, mert neked is adni fog egy küldetést, egy missziót, hogy igen, ez vagyok én, én ezt csinálom. És minden nap, még akkor is, ha csak egy gyenge hang, az is számít, mert itt vagy, és tök jó, hogy itt vagy, és örülünk, hogy itt vagy, én biztosan. És ez a legjobb, amit fel tudsz mutatni, és ha minden nap csak ennyit tudsz elmondani, hogy ma is itt voltam, akkor az elég. Az pont elég, az pont az, amire szükség van, hogy nem adod fel és nem maradsz csöndben, és nem húzódsz a sarokba, és nem várod meg szépen csendben, amíg fölötted nagyhangú idióták eldöntik, hogy mikor szólalhatsz meg.
Önbizalom-kihívás – lépésről lépésre bátrabban
Ha pedig azt gyakorlatban is kipróbálnád, hogy milyen, amikor nem húzódsz meg a sarokban, akkor a blogomon fent van a szürke kisegér-szindróma ellenszere, amit úgy hívtam, hogy színes nagyegér, mert hát ugye mi a szürke kisegér ellentéte, az egy színes és nagy és egér, az egér az maradt…
Szóval ez a 7-napos önbizalom kihívás, ez egy tök jó ingyenes kihívás, tényleg csak el kell hozzá olvasnod. Itt leírom a magabiztossággal kapcsolatos mítoszokat, és nem csak leírom őket, hanem, ha ismersz, akkor már tudod, hogy ki is pukkasztgatom őket. És azt is megmutatom, hogyan tudod kipróbálni már akár ma, hogy hogyan tudnál magabiztosabb lenni, és egy kicsit kimászni ebből a pocsolyából, ami az imposztor-szindrómád.
Ha pedig még intenzívebben nekimennél ennek a feladatnak, hogy igenis megtaláld saját magadat és a saját hangodat egy kicsit jobban érvényesítsd ebben a világban, akkor pedig szeretettel látlak a Helló, itt vagyok! online tréning csapatában, ahol játékos kihívásokkal fejlesztjük az önbizalmadat, nem ordibálós és bűntudatkeltős módon, mint egyesek, hanem olyan játékosan és kedvesen, ahogy szoktam.
Folytatódik a beszélgetés – veled!
Ez volt tehát az imposztor-szindrómás Lecsó epizód, nagyon nagy szeretettel várom a kommenteket, folytassuk a beszélgetést, hogy ez ne csak egy ilyen egyirányú kinyilatkoztatás legyen a részemről. Szívesen várom a történeteket, tapasztalatokat, mert ahogy mondtam, ennek az az egyik legjobb megoldása, ha nem tartjuk titokban, és nem mindenki magáról hiszi azt, hogy egy ilyen ufó. Mind ufók vagyunk. Úgyhogy találkozunk a következő Lecsóban.
Edit mondta
Nem jutok most szóhoz… csak azt szeretném mindenképp megírni, hogy KÖSZÖNÖM, elindított valamit ez az epizód.
Dóri mondta
Kedves Via!
Nagyon nagy szükségem volt erre a sessionre. Kedvenc részem az volt, hogy ne hessegessük el az igényeinket, mintha azok nem lennének fontosak, mert igen is azok! Az imposztorságomról pedig: több mint 2 éve dolgozom a munkahelyemen, és állandóan az megy a fejemben hogy biztos tök ciki vagyok, meg béna, hogy már ennyi ideje ott vagyok és nem tudok MINDENT és hogy lehet nem is vagyok jó erre a posztra egyáltalán a személyiségem miatt. Télen az egész éves gürizésem lezárásaként jutalomban részesültem legnagyobb meglepetésemre, nem igazán tudtam hova tenni, mert a főnökömmel finoman szólva nem voltunk jó viszonyban (hátrányosan megkülönböztetett folyamatosan + úgy tett, mintha baromi hülye lennék). Azóta új vezetőnk van, vele sokkal jobban boldogulok. Nemrégiben történt, hogy egy megbeszélésen random rám esett a választás, hogy számoljak be a munkám részleteiről a többi kolléga és a főnök előtt, melyik területen mi várható nálam, nem igazán készültem erre. Elmondtam nagyjából ami a fejemben volt, de voltak vak foltjaim, azt hittem elsüllyedek, hogy nem tudtam válaszolni néhány kérdésre. Összességében úgy éltem meg, hogy én tudtam legkevesebbet készülni, és hát le is járattam magam, kiderült hogy semmit sem tudok. A kolléganőm utána azt mondta: azta, de penge vagy, fel lehet kötni a gatyát a következőnek! Én meg néztem, hogy te biztosan ugyanott voltál??? Utána még oda kellett hozzá mennem 2x, mert nem tudtam elhinni. Teljesen fel voltam dobódva. Majd az új főnökkel is összefutottam később, aki szintén azt mondta hogy ügyes voltam. Tudom nem csak a kívülről jövő megerősítéseket kell várni, de ez nagyon nagy meglepetés volt ismét.
Via mondta
Így van, nagyon sokszor mi vagyunk a legszigorúbb kritikusai magunknak. Rohadt magasra tesszük a lécet, sokszor a 100% sem elég. De mindig mondom, és magamat is emlékeztetem rá, hogy ami nekem „csak” 60% magamhoz képest, másnak az a csúcsok csúcsa, és leteszik tőle a hajukat. Mint ahogy a te „beégős” előadásod is mekkora durranás volt másoknak. Szóval elég jó az elég jó, és rakjuk oda azt a 60%-ot is, az pont ennyivel több a nullánál, ahogy szoktam mondani. :)
Ami a mi fejünkben van, az normális, normalizált, és tök könnyű belefeledkezni, hogy hát ezt biztos mindenki más is tudja, nem nagy ügy. Erre én is hajlamos vagyok egyébként, amikor leírok valami kommentet vagy cikket, és úgy rakom ki, hogy „jézus, ez egy nagy nulla, mi a francnak megosztani, tök evidens”, és akkor jönnek a köszönő kommentek. Akkor én is el tudom kapni az imposztorszindrómámat, hogy háhá, látod, van, akinek segít, úgyhogy kuss. :D
Lili mondta
Szia!
El se hiszem, hogy annak, amivel évek óta küzdök van neve! Nagyon jókor jött velem szembe ez az epizód, nagy szükségem volt rá és nagyon meghatódtam miközben hallgattam.
Nem értettem, hogy miért nem tudom egyszerűen értékelni, amit elértem és mindig is abban a hitben éltem, hogy én vagyok, aki nem “normális” és akivel valami baj van.
Hála Neked válaszokat és útmutatást kaptam amit csak megköszönni tudok. ❤️
Via mondta
Nagyon örülök, hogy segített! ♥ Legyél magadra büszke, akkor is, ha úgy érzed, hogy nem érdemled meg.
Hannele mondta
Minden főnök által telefoncsörgésnél a gyomrom görcsbe rándul, hogy éppen most hívnak be és rúgnak ki. De ha éppen tévedek valamiben ugyanezt érzem, hogy most vége. Minden délután azzal a tudattal megyek haza, hogy nem vagyok idevaló, nem értek hozzá. Három éve vagyok a munkahelyemen. Ha ezt megemlítem valakinek, akkor ufónak hisznek, hogy ez mi, ő ilyet sosem érzett. Ezért az érzéseim inkább magamba zárom. (Családnak meséltem el.)
De ugyanezt éreztem a diplomák megszerzésekor is, hogy vajon mire is kaptam meg, a nyelvvizsga eredményem egy hónapon keresztül néztem, hogy vajon mikor vált át nem sikerültre.
És ha valamiben hibázok, akkor mindig az kattog bennem, hogy na csak bejött, hogy nem értek hozzá. Tudom reálisan, hogy ezek a valóságban nem így történnek, és nagyon rendesek a munkahelyemen is, de minden egyes alkalommal, munkahelyen, a magánéletben ezt érzem.
Juli mondta
Az utóbbi időben nagyon sok jó dolog történt velem, amitől nagyon pozitív lettem…pár hétre. Után egyből jött az is, hogy „na de mi lesz ennek a következménye?” meg hogy: „most már történnie kell valami rossznak is, ennyire nem lehet jó az életem”, és az: „oké, ez nagyszerű, de az a nagyon-nagy dolog, amit még az elkövetkező fél évben szeretnék elérni, biztos nem fog sikerülni. Annyira nem vagyok jó”. Nagyon nehéz így pozitívnak maradni. De igyekszem.
Reka mondta
Az egesz elso evem a munkaheleyemen arrol szolt, hogy rettegve jartam be. Vartam, hogy ugyan mikor jon mar ra a fonokom, hogy nem ertek a munkamhoz es fog kirugni. Persze ez sose tortent meg es negativ visszajelzest se kaptam sosem a munkamat illetoen. Ennek ellenere minden napom szenvedes volt es folyamatos szorongas, felelem.
Az vetett veget ennek az idoszaknak, hogy egyreszt elkezdtem eljarni pszichologushoz, akivel racionalizaltuk ezt a felelmet, masreszt a B tervek keszitese. Amikorcsak elfogott a retteges, hogy na most jott el a veg, rajottek, ki fognak rugni, akkor is a fejemben mar ott volt a terv, hogy hogyan tovabb.
Es persze, amit te is mondtal, hogy megbeszelni masokkal. Amint hangosan kimondtam a barataimnak, hogy na, ma engem biztosan kicsapnak, akkor ok mindig visszakerdeztek, hogy ugyan miert csapnanak ki, vajon tenyleg megeri-e nekik engem foglalkoztatni ennyi ideig ugy, hogy nem is ertek semmihez. Hat igen, az biztos, hogy nekik ez nem lenne jo uzlet :D
Es bar a mostani munkahelyemen igy masfel ev utan sinen vagyok, szeretnek tervet kesziteni az elkoltozesre es uj munkahely talalasara. Sajnos az imposztor szindroma ebben sem hagy egyedul: allandoan remeket latok, hogy nem sikerul egyik tervem se, sose fogok masik munkahelyre kelleni. Jobb beernem ezzel a ceggel/varossal/orszaggal, mert ugysem ertek semmihez.
Egyebkent pont ma volt remalmom a fonokommel, aki megszegyenitett almomban, hogy ugyan hogy kepzelem, hogy egy idosebb pasival randizom….(egy het nyaralas utan ma jott vissza eloszor dolgozni…latszik, hogy nagy hatassal van ram a jelenlete).
Koszi az epizodot! Jo osszefiglalo es hat minden imposztor magara ismerhet benne konnyeden.
Via mondta
Érdekes az álmod! Pedig a főnöködnek semmilyen esetben se lenne köze hozzá, hogy kivel randizol! :) Valamiféle szülőszerepet projektálsz rá esetleg?
Reka mondta
nagyon arereztel :) mindig csak ugy hivom, hogy a studio apukaja…
Via mondta
Attól még nem a tiéd. ♥ Felnőtt vagy és ő is.
B mondta
El sem hiszem,hogy tényleg van ilyen és neve is van és ennyire nem vagyok vele egyedül!Egy éve kezdtem el dolgozni olyan kollégák mellett akik minimum 20 de sokan 30 éve a szakmában vannak.Előtte brillíroztam minden vizsgaidőszakban itt pedig azt érzem behozhatatlan lemaradádom van,és a legtöbb szakmai beszélgetésnél rettegek,ne,hogy kiderüljön mennyi mindent nem tudok.Pedig végig tanulmányi ösztöndíjas voltam,5 ös szakdolgozat stb. Az első hetekben mégis minden telefoncsörrenésnél gyomorgörcsöm volt mert azt hittem azért keres valaki,hogy leordítsa a fejemet,azért amit elrontottam(azóta se volt ilyen és azóta is némán van a telefonom)
Mai napig tudok aggódni ,hogy néha túl hamar végzek el dolgokat a többiekhez képest.Jobban szeretem a „szívós napokat” mint a lazákat,mert ha laza egyből aggódni kezdek és magamban keresem az okokat. A héten helyettesítenem kellett és rengetegen voltak. Az orvos nagyon megdícsért,hogy ügyes voltam folyton ott voltam ahol kell,több dolgot tudtam egyszerre csinálni ,még a keze alá is dolgoztam és hogy ez annak a személynek is sok lett volna akivel alapból dolgozni szokott(aki mögött szintén 20 év van).Nagyon jól esett.Úgy 20 percig.Aztán elkezdtem aggódni,hogy talán azért voltam ilyen gyors mert nem foglalkoztam eleget a gondozottakkal?Többet kellett volna beszélgetnem?Nem volt túl futószalagos?Talán a kollégám nem véletlenül lassabb. Persze igyekeztem,mindig igyekszem legjobb lenni,de azt érzem sokszor nem elég.
Volt hogy munkahely váltáson gondolkoztam pedig ez volt az álmom.És nagy szerencse kellett hozzá hogy én kapjam ezt az állást.
Szinte minden nap megfordul a fejemben:azért váltanék mert nem szeretem vagy azért mert azt hiszem nem érdemlem meg ezt a helyet?Iszonyú nehéz kérdés számomra.Gondolkodtam pszichológushoz is fordulni emiatt,persze tudom hogy nem egy ilyen őrült nagy gond ez,talán segíthetne egy ilyen tréning is.(?)
A cikk viszont zseniális mérhetetlenül köszönöm!❤
ringgopi mondta
Juj, igen. Én általános iskolás tanár vagyok, most kezdem a negyedik évemet, imádom a sulit, a gyerekeket, és minden augusztusban azt álmodom, hogy bemegyek, és tök bénán tanítok. Meg ilyenkor nagyon nagy bennem a szorongás, hogy te jó ég, menni fog? És a kollégáim mikor veszik már észre, hogy tök béna vagyok, küldenek haza azzal, hogy “Na, kezdőkém, elég volt a bénázásból!” Pedig már két osztályom sikeresen felvételizett, tehát annyira csak nem vagyok béna. :D
Mondjuk az is igaz, hogy ez egy kis suli, kvázi egyedül vagyok a szakomból, és tavaly értek olyan megjegyzések idősebb férfi kollégámtól, hogy lehetnék kevésbé tank, és hogy foglalkozzak inkább a magánéletemmel. Csak azért, mert én tisztességgel és odafigyeléssel igyekszem végezni a munkám. Eléggé ki voltam akadva miatta…
Via mondta
Teljesen megértem, hogy kiakadtál, ez pofátlan és szexista volt a részükről. Én azt szoktam mondani, hogy aki heveny herezsugorodással reagál arra, hogy nem óhajtok kussban lenni és meghúzni magam a sarokban, az ezt dolgozza fel magának, semmi közöm az ő hiányosságához. Az az ő problémája, hogy csak akkor érzi magát kompetensnek, ha mindenki más rosszabb nála, és aláássa őket. :(
Szuperügyes leszel!
Réka mondta
Köszi Via! Mint mindig, ez is ébresztő volt számomra. Elég erőteljesen jellemző rám, csak nem hallottam még róla, nem tudtam, hogy így hívják… Hát bemutatkozok neki és elkezdek dolgozni ellene. De megéri! Ez tuti! Főleg, hogy épp új dolgokba fogok bele, új irányok hívnak. Vitorlát fel! 😉
Via mondta
Jó szelet! ♥
Tirják Tamara mondta
Köszönöm, Via! Ezt tökéletesen időzítetted :)
Pont erre a löketre volt szükségem, hogy megnyomjam a Submit gombot, és jelentkezzek előadónak a Game Developer Conference-re San Franciscóba. Pedig nyilván nálam sokkal tapasztaltabb és okosabb és angolul jobban beszélő ésatöbbi ésatöbbi emberek is jelentkeznek, és különben is mit keresnék én ott, pláne nőként…
No, most majd jól kiderül, hogy valóban imposztor-szindrómám van, vagy csak egyszerűen egy csődtömeg vagyok :D
Via mondta
Isteni, nagyon szurkolok! Legyél büszke magadra, lehet, hogy lesz, akinek bökni fogja a csőrét, hogy ott vagy, de az nem azt jelenti, hogy nem vagy rá méltó. :) Majd ők megbeszélik a terapeutájukkal, te csak menj!
Györgyi mondta
Szerintem – legalábbis nálam – nagyban elősegíti az imposztor-szindróma kialakulását, hogy a net hemzseg az olyan cikkektől, amik arról szólnak, mit hogyan kell TÖKÉLETESEN csinálni. Már az egyetem mellett tanítottam nyelviskolákban, soha egy pillanatig nem éreztem azt, hogy ne lenne jó, amit csinálok, szerettek a tanítványaim, haladtunk is, elégedett volt mindenki. Az utóbbi években viszont mást sem olvasok, minthogy a legtöbb nyelvtanár totál alkalmatlan, mert a minimum, hogy anyanyelvi szintű nyelvtudásod van, és a tankönyvhasználat is tabu, mert egy jó nyelvtanár természetesen ezerszer jobb anyagot tud saját maga összeállítani, mint az olyan több évtizedes tapasztalattal és hatalmas szakembergárdával rendelkező cégek, mint az Oxford vagy a Cambridge kiadók. Meg különben is szavakat tanulni is tabu, meg nyelvtant tanulni/gyakorolni is tabu, játékos csodamódszerekkel kell a tanuló fejébe tölteni a tudást úgy, hogy a folyamatot 100%-ban élvezetesnek tartsa, és nehogy már két percig is olyan szörnyűségekkel kelljen foglalkoznia, mint a tanulás. Egy szó, mint száz, amikor két évvel ezelőtt a magántanítványaim mellett elkezdtem újra nyelvsuliban is tanítani, állandóan attól rettegtem, hogy le fogok bukni, mert hogy én ilyen feltételeknek képtelen vagyok megfelelni. Pedig a tanítványaim teljesen elégedettek velem.
Via mondta
Meg vannak azok a clickbait videók is, hogy „EGÉSZ EDDIG ROSSZUL KÖTÖTTED BE A CIPŐDET!” Köszi bammeg, vécére menni azért még tudok egyedül, vagy azt is hülyén csinálom? :D
A játékos csodamódszerről meg annyit, hogy ha még egyszer terrorizál a duolingós bagoly, hogy lépjek be és nézzem a reklámokat, akkor lelövöm. :) Az Országh-szótár nem kelt bűntudatot. ♥
Györgyi mondta
:D Na igen. Amúgy az eszemmel tudom, hogy a legtöbb ilyen cikk mögött csak eladni akarnak valamit, amivel természetesen sokkal TÖKÉLETESEBBEN csinálhatsz valamit, mint a sok halandó kretén, aki mindent rosszul csinál, és ezért nem jut egyről a kettőre. Csak hát nehéz az embernek teljesen kivonni magát a rengeteg neten terjedő irreális elvárás alól.
Ezzel a cipőfűzővel bogarat ültettél a fülembe. Van valami cipőfűző-kötő tanfolyam? Ki tudja, hányan lelték eddig halálukat egy rosszul bekötött cipő miatt! :P
Via mondta
Tényleg van ilyen, amúgy egy vicces videó és valóban működik. :D https://www.ted.com/talks/terry_moore_how_to_tie_your_shoes?language=en
Alexa mondta
Jajj, ez annyira ismerős! Én is nyelvet tanítok (egyetemistáknak) és én is állandóan ezt érzem… Tudom, hogy mindenkinek máshogy jár az agya, más módszerekkel tud a leghatékonyabban tanulni, ezért az, ami számomra a legmegfelelőbb, nem biztos, hogy mindenkinél beválik. (Én szerencsére nagyon gyorsan és könnyen tanulok szavakat, nyelvtan tanulni és gyakorolni pedig kifejezetten szerettem mindig is, biztonságérzetet ad, hogy ismerem a nyelv „struktúráját”, működését). De szerintem egy nyelv megtanulásakor egyszerűen nem lehet kikerülni az „unalmas” részeket, igenis le kell ülni megtanulni a szavakat, különben nem lesz szókincs, amit használni lehetne, igenis meg kell tanulni a nyelvtani alapokat, akkor is, ha nem a világ legizgalmasabb dolga az igeragozást gyakorolni. Ezek adják az alapot, amiket ismerve utána lehet gyakorolni „izgalmasabban” a nyelv használatát. 25-30 fővel egyébként is nehezebb mindenkit lekötni, mindenkit aktivizálni, mint kisebb csoportokban, arról nem is beszélve, hogy külső szemlélők nem is tudják, mennyire kemény feladat saját anyagot gyártani az „unalmas” tankönyvek helyett. Borzasztó sok munka egy 90 perces órára megcsinálni az anyagot, kitalálni feladatokat, amik lehetőleg nem unalmasak… És akármennyire igyekszem, így is mindig vannak olyanok, akik az első óra anyagát sem tudják elsajátítani a félév végére. Pedig ugye pont az kellene, hogy lerakják a feneküket és megtanulják, hogy igen, így vannak a személyes névmások, igen, ez a létige, ezt nem tudom megtanulni helyettük, ha ők nem hajlandóak semmi energiát befektetni. Szerencsére mindig többségben vannak azok, akiknek nagyon jól megy, akik láthatóan foglalkoztak vele, nem sajnáltak időt áldozni erre, és meg is van az eredménye. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy nem én vagyok a szar tanár, egyszerűen vannak lusta emberek :D
Eleinte attól is rettegtem, hogy „lebukok”, hogy én sem tudok mindent, tőlem is tudnak olyat kérdezni, amit nem fogok tudni azonnal… Aztán rájöttem (abszolút kezdőket tanítok), hogy számukra minden újdonság, amit mondok, és egyiküknek sem célja engem „vizsgáztatni”. Azóta sokkal nyugodtabb és magabiztosabb vagyok, tudván, hogy az adott nyelvhez a teremben én értek a legjobban :)
Gabi mondta
Én most jöttem rá, hogy én is ebben szenvedek! Pedig ismertem a jelenséget, de (én kis naiv :) ) azt hittem, engem nem érint. Viszont amikor a középiskolás korabeli álmok szóba kerültek, akkor döbbentem rá, hogy mégis… Rendszeresen visszatérő álmom ugyanis, így 32 évesen, hogy gimiben felkészületlenül megyek be valamelyik órára, és felszólítanak, én pedig elkezdek magyarázkodni, hogy nekem már van egy diplomám, x éve dolgozom, én már rég túl vagyok ezeken, nekem ezt miért kellene tudni?? De közben borzalmas érzés… Mostmár igyekszem ezen tudatosan dolgozni! Köszi Via! :)
Via mondta
Ilyenkor tanévkezdéskor nekem is mindig logaritmust kell számolnom álmomban és halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan kell… :) Én is mindig magyarázom, hogy de hát ügyvezető vagyok és nekem már nem kell bejárni órára! :D Ott dolgoznak ezek mélyen. Hajrá! ♥
Gabi mondta
Fura, hogy ezek valahogy a kollektív tudatttalanból bújnak elő ezek szerint :D
Minden esetre tényleg jó hallani, hogy nem vagyunk egyedül ezzel :)
Via mondta
Jön az ősz, vándorolnak a madarak, professzionális nők álmaikban újraérettségiznek matekból, the circle of liiiiife…
Bencze Ágnes mondta
Ó, ez telitalálat volt… Éljenek az ufók!!!
Via mondta
Nanu nanu!
Eszter mondta
Szia! Még nem hallottam erről, pedig pontosan rám illik! Például a vállalkozásban ahol dolgozom (és résztulajdonos is vagyok), valahányszor a főnök fizetésemelést ad, pánikba esem, mit fognak szólni a többiek, hiszen nem érdemlem meg!😅 Persze még senki nem szólt semmit…
Via mondta
Akkor veregesd vállon magad, és hajrá! De ha úgy érzed, hogy a többiek is érdemelnének fizetésemelést, akkor büdzsézzétek be, mindenki örül, ha elismerik :)
Szalai Gabriella mondta
Nagyon tartalmas poszt, köszi, hogy ezt összeszedted! Pontosan így érzek, pontosan így kezelem, amikor ezt érzem.
Via mondta
Nagyon örülök, hogy tetszett! :)