Az iskolaudvaron kezdőtött minden, azóta megjárták a Camino-t, végigküzdötték a kamaszéveket, most pedig ikreknek nézik őket, reggeli SMS-eket írogatnak egymásnak, szökevény gyöngytyúkokat mentenek, cuki matricákkal díszítik a kalendáriumuokat, és együtt készülnek Lilla esküvőjére. Nagyon röviden Lilla és Marcsi barátsága ennyi, hosszabban pedig a folytatásban következik, ajánlom olvasásra, mert csak még vidámabb lesz tőle ez a keddi nap! Mondjatok először pár szót magatokról! :) - Marcsi vagyok, 29 éves, egy élelmiszer-kiskereskedelmi cég külső és belső kommunikációjáért, munkaügyeiért felelek. Szeretem a kreatív dolgokat, legyen szó művészetről, vagy hétköznapi örömökről. - Lilla vagyok, 28 éves közgazdász. Szeretem a kreatív cuki dolgokat, a színes tollakat, a matricákat és a rózsaszínt. Most pedig a barátotokról. M: Lilla 28 éves és szereti a rózsaszínt. L: Marcsi (nekem csak Maris, de most maradjunk a formalitásoknál) egyrészt teljesen kattant, másrészt viszont komoly, ha a helyzet úgy kívánja. Rengeteget lehet vele nevetni (néha a fulladásig röhögni). Próbálja titkolni, de elképesztő tehetsége van az íráshoz, alig várom, hogy az első regényét a kezembe vegyem. Mikor és hol ismerkedtetek meg? Hány évesek voltatok? Mire emlékszel az első találkozásról? M: 10 évesen új iskolába kerültem, ahol a tanárok ismerkedő kirándulást szerveztek az új osztálynak. Ahogy beléptem a kapun, minden szem rám szegeződött, és a csapatba verődött gyerekek elkezdtek pusmogni. Csak álltam és szorítottam a Barbie-s hátizsákom vállpántját, mígnem kiszúrtam egy másik kislányt, aki az apukájába kapaszkodva bömbölt. „Na, ő pont úgy érez, mint én”, úgyhogy odamentem, és megkérdeztem, hogy hívják. L: 10 évesek voltunk, amikor 8 osztályos gimnáziumba kerültünk. A tanév elején volt egy ismerkedő kirándulás. Senkit nem ismertem és akkori énemnek megfelelően nyomtam a bőgőmasinát. És akkor odamerészkedett Marcsi. Miben vagytok egyformák? M: A minap együtt ebédeltünk, és egy idős bácsi odajött hozzánk megkérdezni, ikrek vagyunk-e – a sok közös tulajdonságunk közül talán ez a legmegdöbbentőbb, mert szinte naponta kapunk hasonló kérdéseket. Hirtelen ránézve egy fényképre néha én sem tudom, épp melyikünk van rajta. L: Rengeteg dologban. Sok közös hobbink van és a személyiségünk is nagyon hasonló. Sőt sokszor megkérdezték tőlünk, hogy testvérek, extrém esetben ikrek vagyunk-e. Miben különböztök? M: Lilla finnyás. Nem eszik meg különböző zöldségeket, és ezzel teljesen ... Olvass tovább
A margarinvonal betyárjai – Szilvi és Luca | Bemutatom a barátom! #3
(A kép illusztráció.) Szilvi és Luca húsz éve barátok, negyedikes korukban találkoztak az iskolában. Szilvi nemzetközi ügyintéző, nyelvtanár, jelenleg otthon van a kisbabájával, Luca pedig gyógyítással foglalkozik, nagy állatbarát, és első gyermeküket várják a férjével. Szilvi levele már rájuk jellemzően kezdődik: Amikor elolvastam a vonatkozó bejegyzést, rögtön elkezdtem azon gondolkodni, hogy meglepem Lucát a jelentkezéssel. Sorra törtek elő az emlékeim az elmúlt húsz évnyi barátságunkról, de aztán meggyőztem magam, hogy én, aki sok blogot olvasok, és még soha egyetlen kommentet sem írtam, nem "teregetem ki" a barátságomat ország-világ elé, és hát biztos Luca sem akarná. Elvégre mindketten töröltük magunkat Facebookról is. Ehhez képest ma reggel kaptam egy e-mailt Lucától, hogy látta ezt a felhívást, és hogy érdekel-e. Úgy tűnik, tévedtem. Húsz év ide vagy oda, még mindig nem ismerjük egymást százszázalékosan, és pont emiatt nem unjuk egymást. Szilvi és Luca egymástól függetlenül válaszoltak a kérdésekre, így örömmel olvasták a másik válaszait, és hogy sokszor ugyanazokra a dolgokra emlékeztek vissza. Az interjú maga is egy jó kis baráti program lett végül, hiszen ezzel zárták a levelüket: "Köszönjük a lehetőséget, jó volt egymásról olvasni, magunktól nem tettük volna fel ezeket a kérdéseket egymásnak!" ♥ Fogadjátok szeretettel Szilvi és Luca történetét, ami a kidobózástól Nick Carteren és kamaszkoron át az anyaságig egészen hosszú időt ölel fel, és a java még csak most jön! :) Ez a kedvenc mondatom: "Azt megtanultam tőle, hogy szerethető vagyok, és hogy nem csak a párkapcsolatokban létezik hűség, hanem a barátságokban is." Mi a legfontosabb dolog, amit a barátodról tudni kell? Szilvi: Luca egy igazi nő: csinos, empatikus, okos és önmagával örökké elégedetlen. Nem mellékesen állatbarát, ami nála egy életforma, amolyan családi örökség. Nem egy, és nem két állatot fogadott be, és nevel(t) szeretetben. Az egészségügyben dolgozik, ahol nem csak a tudományával, hanem a szeretetével is gyógyít. Luca: Legjobb barátnőm már közel 20 éve Szilvi, aki velem egykorú és a főiskola óta egy másik városban él párjával és gyermekükkel. Két idegennyelv felsőfokú ismerete mellett egy elég ritka idegen nyelvet is elsajátított kiemelkedően magas szinten a főiskolai tanulmányai során, így ezzel a nyelvvel foglalkozik munkájaként (illetve foglalkozott a szülést megelőző hónapig), és ez az egyik legmeghatározóbb hobbija, szerelme is egyben. Illetve, most már ... Olvass tovább
Beszélgetős befőtt különkiadás – 36 kérdés
Pár hete körbefutott az interneten az a kérdéssor, ami tudományosan lett összeállítva azzal a céllal, hogy ha végig válaszol rá két ember, utána egymásba szeretnek. Jórészt bulvár szemszögből kapták fel a hírt, hiszen ez roppant izgalmas; nekem inkább az volt szimpatikus, hogy mennyire jók ezek a kérdések. Ha nem is konkrétan szerelem, az biztos, hogy mély érzelmi kötődés, megértés jön létre a beszélgetés végére. Mandy Len Catron (ő ásta elő a kutatást és cikkezett róla a New York Times-ban) azt írja, hogy a beszélgetés legnagyobb hozománya számára az volt, hogy végre úgy érezte, látják, meg tudta mutatni az igazi önmagát, és figyelmet kapott, és ezt tudta adni a partnere számára is. Próbáljátok ki! Azoknak, akik szeretnek beszélgetni a párjukkal, nagyon jó program lehet végigmenni a kérdéssoron. Nagyjából másfél-két órát vesz igénybe, attól függően, hogy mennyit időztök a kérdéseken. Lehet belőle egy alternatív beszélgetős befőttes randiprogram. :) Hogy mi a beszélgetős befőtt? Itt írtam róla bővebben. Röviden: A beszélgetős befőtt egy érdekes, önismereti kérdésekkel teli befőttes üveg, ami segít abban, hogy a családi beszélgetések ne csak a hírekről szóljanak. A sorrend fontos, és a 36 kérdés után jöhet egy 4 perces szemkontaktus, csendben. Aki nézett már sokáig, figyelemben a másik szemébe, az tudja, hogy ez mennyire bensőséges, intim élmény, főleg egy hosszú, őszinte beszélgetés után... ♥ Mivel a fellelhető magyar fordításokat sokszor furának (& modorosnak) találtam, újrafordítottam az egészet, és hogy ne kelljen közben monitort bámulni, csináltam belőle egy nyomtatható kártyapaklit. Valami géppapírnál vastagabb papírra érdemes kinyomtatni, felvágni, sorba tenni. Aztán húzni a felső lapot, felváltva válaszolni a kérdésekre, és jöhet a következő, egészen a végéig. (Vannak kérdések, amelyek akkor nyernek plusz értelmet, ha még nem találkoztatok az interjú előtt soha, de azért ezeket is lefordítottam. A 31-es helyett, ha már régóta együtt vagytok, választhatjátok azt, hogy mi az, ami az interjúban derült ki a partneretekről, és nagyon tetszik nektek.) Ha megvan az összes kérdés, jöhet az egymás szemébe nézés. Hogy egymásba szerettek-e (újra)? Ki tudja. De legrosszabb esetben is volt egy mély beszélgetésetek, és az se semmi. Írjátok meg, ha megcsináltátok a kérdéssort! :) ... Olvass tovább
Bemutatom a barátom – FELHÍVÁS
Közeleg a Valentin-nap, ami csak mifelénk jelent nagy szerelmi lónyálat, de Észak-Amerikában például mindenkinek kedveskednek az emberek csokival, üzenetekkel, legyen az munkatárs, szomszéd, vagy családtag. Ez az aspektus nekem pedig máris sokkal szimpatikusabb, úgyhogy gyorsan törjünk is a szívecskés macik egyeduralmára valami hasznossal! Régóta érdekel az emberi kapcsolatok témája, hogy mi az, amitől két idegen bizalmassá, szövetségessé változik, ezért szeretnék egy új interjúsorozatot indítani a blogon, és ehhez keresek most önként jelentkezőket. :) Nagyon sokan keressük a helyünket a világban, keressük azokat az embereket, akikkel megoszthatjuk az életünket, és úgy gondolom, hogy jó lenne megmutatni, hogy másoknál ez hogy sikerült. Olyan emberpárokat keresek, akik legalább 5 éve fontos szerepet játszanak egymás életében, és kölcsönös szereteten, tiszteleten alapul a viszonyuk. Lehetnek gyerekkori barátok, munkatársak, szomszédok, futótársak, játszótéren összeismerkedett anyukák, testvérek, házastársak, szülő-gyerek páros, rokonok, mentor-mentorált barátság... A kor és a nem mindegy, a lényeg, hogy fontosak vagytok egymásnak! :) A történet mindkét oldala érdekel, tehát mindkettőtöknek szeretném feltenni a kérdéseket! Semmi tolakodó nem lesz (és különben is csak arra válaszoltok, amire szeretnétek), nagyvonalakban arra vagyok csak kiváncsi, hogy mitől működik jól a ti kapcsolatotok, hogyan kezelitek a bukkanókat, milyen kedves emléketek van egymásról. Jelentkezz! Ha egy ilyen duó része vagy, és szívesen válaszolnátok mindketten a kérdéseimre, írjatok egy rövid, bemutatkozó levelet magatokról a via.farkas@gmail.com címre, a jelige: Bemutatom a barátom! :) Ha ismersz olyan párost, akik kapcsolata számodra példaértékű, és szerinted van kedvük a barátságukról mesélni, küldd el nekik ezt a bejegyzést, és bíztasd őket a jelentkezésre! Köszönöm előre is! ... Olvass tovább
Mit csinálj, ha kopog a Kóklerrendőrség? – 6 ötlet a boldogság megtartásához
Mint bármilyen más cél az életben, a boldogság is olyan, hogy az odavezető út és az eredmény megtartása egyaránt nehéz, és mindkettőn el lehet hasalni, de keményen. A kicsi szabotőr hang nem csak azt tudja megakadályozni, hogy tegyünk valamit az életünkért, vagy örülni tudjunk valaminek ("még nem vagy elég jó", "úgysem fog sikerülni"), hanem a már elért boldogságot is meg tudja keseríteni. Azt hiszem, feltételek és apróbetűs kitételek nélkül örülni annak, ami van, legalább olyan nehéz, mint egyáltalán elérni oda, hogy tudjunk örülni. A "Higgy magadban!" projekt keretében ismert szerzők mellett engem is felkértek, hogy írjam le, hogyan látom a boldogságot. Úgy döntöttem, hogy nem arra írok tippeket, hogy mitől lehetsz boldog (azt úgyis csak te tudhatod). Mivel szeretem a kihívásokat, ezért egy kicsit alternatívabb útját választottam a téma megközelítésének: a boldogság kicsit zavarosabb oldaláról szeretnék beszélni, amiről ritkán esik szó, főleg arról, hogy hogyan lendülj túl rajta. Vagyis: Ha már boldog vagyok, nem örülhetnék neki? Az első, felhőtlen pillanatok-órák után gyakran bekapcsol a bűntudat, és a kicsi hang elkezdi mondani a magáét. Ez önmagában nem baj; annak a jele, hogy gondolkodó, érző lény vagy, és szívesen elemzed magadat és a környezetedet. De nem kell hagynod, hogy átcsapj önszabotáló üzemmódba. Mit tudsz mondani a kis hangnak, ha beszólogat? 1. Nem is dolgoztam érte meg igazán, itt valami tévedés történt, ez nem jár nekem. Sokan úgy tartják, hogy a munka csak akkor igazi, ha utálod, és ha olyannal keresel pénzt, amit szeretsz, akkor az csalás. Nem csak akkor "ér" az örömöd, a szerencséd, a sikered, ha vért izzadtál érte. Ez a gondolkodásmód tökéletesen tudja szabotálni, hogy valaha is jól érezd magad az életben. Bár nem jár kevesebb küzdelemmel, nehézséggel és áldozathozatallal az, ha számodra élvezetes és szerethető munkát űzöl, néha különösebb erőfeszítés nélkül is történhetnek veled jó dolgok. Megmagyarázhatatlanul, más emberek jóindulatából, a véletlenek eredményeként is érhetsz el olyan eredményt, amelyért kivételesen nem kellett megpusztulnod. Örülj neki, hogy néha ilyen is van! Most fogadd el és élvezd. 2. Ki vagyok én, hogy jól merjem magam érezni? Még mindig nem te vagy a világ elsőszámú, Nobel-díjas, maratoni futóbajnok díjnyertes anyukája, az Összföldi Békeúnió Elnöke, hetvenöt diplomával, öt nyelvvizsgával, két étteremmel és saját szakácskönyvvel, jólnevelt kutyákkal, szerető férjjel és tökéletesre nyírt ... Olvass tovább
Nem = Nem. Nincs kivétel. – A szexuális zaklatás torz kultúrája
A menstruációval kapcsolatos cikkem sokatok nagy kedvence lett -- rengeteg visszajelzést kaptam, hogy örültek egy őszinte írásnak ebben a témában. Pár hónappal ezelőtt kaptam egy bizalmas levelet Magditól (a nevét megváltoztattam), amelyet a cikkem hatására írt nekem. Magdi tavaly nemi erőszak áldozata volt, és mivel látta, hogy a menstruációs cikk sok nőnek adott támaszt, szeretne ebben a témában egy szélesebb közönséghez szólni, az ő sorstársaihoz. Mivel nálam is régóta tervben volt, hogy írok erről a témáról is, nem volt mire várni: összedolgoztunk, és így született meg ez a bejegyzés. Én az adatokat és a szocio-kulturális hátteret hozom, Magdi pedig a saját történetét, a személyes tapasztalatait és tanácsait (az ő írását dőlt betűs szöveggel jeleztem a bejegyzés második felében). Ez nem egy vidám cikk, de mivel a statisztikák alapján minden ötödik nőt megerőszakoltak az élete során és további 20%-ot megpróbálták, csak az én olvasóközönségemben húszezernél is több olyan nő lehet, akit érint. Ez borzalmas szám. Ezúton is köszönöm Magdinak az együttműködést és az őszinteségét. FIGYELEM! A bejegyzés durva részleteket tartalmaz, kérlek, ha tudod magadról, hogy kiborít vagy rossz emlékeket idézhet benned a téma, ne olvass tovább! A bejegyzés végén lehetőség van beszélgetésre a hozzászólások között. Tudom (és köszönöm!), hogy itt ezt általában nem kell mondani, de azért most külön felhívom a figyelmet, hogy egymás tiszteletben tartása alapvető pillére az urban:eve házirendjének. Több száz év alatt kialakult egy olyan társadalmi rendszer, ami egyes élethelyzetekből rámutató magatartást vél kiolvasni, a legapróbb dolgot is flörtnek véli, bizonyos jeleket pedig felhatalmazásnak érez arra, hogy az illető nemhogy jóváhagyja, de kifejezetten várja a szexuális közeledést. Az ilyenek lehetnek olyan alapdolgok, mint a mosolygás vagy egy kedvesnek szánt gesztus, de ugyanígy a mások által kihívónak gondolt ruha (például hogy harmincöt fokban nem vagy nyakig beöltözve), az egyedül elfogyasztott ital (nem pisilt körbe egyetlen hímpéldány sem, tehát szabad préda vagy), vagy pusztán az, hogy nincs senkid, tehát akkor bóknak kéne venned minden közeledést, hiszen "milyen jól jársz". Ha nem is lesz a dologból erőszak, akkor is teremthet kínos helyzeteket az, hogy a szokások alapján különböző dolgok és elvárások járnak a felek fejében. Réz Anna filozófus egy beszélgetésünk során hozta azt a remek analógiát. Ha valaki meghív a születésnapjára, általában szokás neki ... Olvass tovább
Nem megoldást kell adnod, hanem megértést – Robin Williams és a depresszió kapcsán
Nem igazán tudok összefüggően írni Robin Williams haláláról - gyakorlatilag egész gyerekkoromban őt néztem a Patch Adamstől a Jumanjin át a Kétszáz éves emberig, és gyomron vágott, hogy mennyire szenvedett és hogyan kellett távoznia. Ha másra nem jó ez a tragédia, arra igen, hogy beszélgessünk a depresszióról és a lelki betegségekről. Felhigult az, hogy mit nevezünk depressziónak, és egy sima - abszolút természetes és normális! - rossz napot, rossz hangulatot is beskatulyázunk. Ugyanúgy, mint ahogy aki rendszeresen takarít és rendet rak, az "tisztaságmániásnak" nevezi magát (pedig távol áll a rendszeretet az OCD-től!!), de lazán kezeljük a függőséget is. Bejön egy sorozat? Sorozatfüggő vagy. Szívesen videojátékozol heti pár órában úgy, hogy a családi és szociális életed egyáltalán nem károsodik? Videójátékfüggő! Isteni a csokoládé? Csokoládémániás! Az interneten tartod a kapcsolatot a barátaiddal és a családoddal napi szinten? Netfüggő! És pontosan azért, mert ezeket a szavakat ennyire lazán kezeljük és köznyelvben (sokkal gyengébb értelmezéssel!) fordulnak meg, az a hatás alakult ki, hogy elvesztette a súlyát, amikor valakinek komoly baja van. És amikor valaki a depresszió tüneteit mutatja, akkor hajlamosak vagyunk úgy kezelni, hogy az egy átmeneti állapot, és több köze van a kedvhez, azon pedig változtathatna. Hiszen nekünk is segít egy rossz napon, ha "megnézünk egy csajos sorozatot, felrakunk egy arcpakolást, kilakkozzuk a körmünket!". Bullshit! A depresszió a köznyelvben a rosszkedv megfelelője lett, és ezért nem működik az, amikor úgy kezeljük, mint egy sima rossz napot. Akinek az alapállapota a szorongás, annak sem felvidításra van szüksége, és így tovább az összes többi mentális betegséggel. Ezért kérlek, ne mondd egy depressziósnak, hogy "fel a fejjel", "el fog múlni", "szedd össze magad", "gondolkodj pozitívan", "hagyd abba", "csak túlérzékeny vagy". Ha a bokája lenne törött és visszautasítaná a maratont, akkor se szidnád le, hogy "ugyan, forraszd már össze pozitív gondolkodással a bokádat most rögtön; ne csináld, csak hisztizel, mert nem akarsz futni". És amennyire idiótán hangzik egy lábtörésnél, hogy valakit leszidj érte, a mentális betegségekkel sajnos ez sok embernek még mindig nem ennyire egyértelmű. :( A megoldás az, ha empátiát gyakorolsz. Két kanadai egyetem közös kutatása azt találta, hogy általánosan az alacsony önértékeléssel rendelkező embereknél nem hatékony módszer a felvidítás. Ők ugyanis az optimista, vidám emberekkel ... Olvass tovább
Miért savanyú a szőlő? – tumblr levelesláda
A tumblr-ben az a rossz jó, hogy könnyen és gyorsan lehet névtelen üzeneteket küldeni. Hála az égnek nálam ezt 99%-ban jóra használják az olvasók ("with great power comes great responsibility"), és sok fontos kérdés szóba kerül. Mivel nem szeretném, hogy ezek elsikkadjanak, és gyakran fontosnak tartom, hogy minél több hasonló cipőben járó ember olvashassa, két kérdést + választ a közelmúltból megosztok itt is a blogon. És nem ígérem, hogy nem lesz a jövőben is néha tumblr-ös összefoglaló, mert ha a továbbra is ilyen ügyesen használják a hölgyek-urak a lehetőséget, akkor kénytelen leszek folytatni a jó szokást. Muhaha. :)) A mai két kérdés azokról szól, akik minden áron védik a világrendjüket, még olyan áron is, hogy másokon átgázolnak, csak hogy az ő kis kártyaváruk ne sérüljön. Ha voltál már valaha olyan helyzetben, hogy valaki minden (őt egyáltalán nem érintő!) döntésedet személyes támadásnak vette, és a puszta létezésedet számon kérte rajtad, hogy hogyan merészeled, akkor tudod, kikről van szó. :) Miért van az, hogy általában tényleg az okos, jó fej emberek azok, akik a legtöbbet ostorozzák magukat, és hasonlítgatják magukat másokhoz, a buta emberek meg teljes magabiztossággal ontják magukból a hülyeséget, és még büszkék is rá, mert elhiszik, hogy nekik van igazuk? Nem tudom a választ a miértre. :( Általában a buta-nagyszájú emberek is kishitűek, csak ők azzal nyernek önbizalmat, hogy másokon átgyalogolnak. Ők mindig másokhoz KÉPEST érzik magukat májernek, ezért kell mindig valaki viszonyítási alapnak. Valaki, aki nálam kövérebb, rondább, lustább. Ha mégsem az, mert mondjuk sikeres, boldog, vidám, akkor keresek benne valami hibát, nehogy már az jöjjön ki, hogy én mégsem vagyok olyan tökéletes, mint képzelem! Akkor az ő sikere pusztán “szerencse”, a szépsége érvénytelen (biztos plasztika), a szerelme “biztos csalja”, a gyereke “biztos buta”, az eredményei hamisak (csalt, lopott, lefeküdt a sikerért, hazudik). Szóval szerintem ők is hasonlítgatják magukat másokhoz, és ugyanúgy egy kártyavár az önbizalmuk… Csak ügyesebben hazudnak maguknak. De jó hír, hogy ha okos és jófej vagy, és úgy nincs önbizalmad, abból ki lehet kecmeregni türelemmel, szeretettel, önismerettel, apró sikerélményekkel. Én ebben próbálok segíteni. Ha buta vagy és rosszindulatú (ez utóbbi a nagyobb baj, ugye), abból kevésbé van kiút. Ott nagyobb világomlás lesz, ha kipukkan a lufi, ezért jobban is védik - többet és erőszakosabban támadnak, keresik az önigazolást, agresszívek, ... Olvass tovább
Tanuljak vagy aludjak? – Hogyan pihenj bűntudat nélkül
Lehet, hogy viccesen hangzik, de ezt a 2 válaszleveled most kinyomtatom és magamnál tartom. Megtetted azt, ami a legjobban kellett: lelki erőt adtál. KÖSZÖNÖM!!!!!!!!!!! Ezt kaptam Annától e-mailen, és emiatt döntöttem úgy, hogy megosztom veletek is azt a gondolatmenetet, amit neki röviden említettem. :) Anna arról kérdezett, hogy ha már így is teljesen hulla a vizsgaidőszak kellős közepén (levelezőn tanul + multinál dolgozik), akkor a multivitaminon kívül még mivel tudja tovább spannolni magát, hogy jobban teljesítsen. Én pedig elárultam neki a látszólag paradox-titkomat: a pihenés nemhogy hátráltatja, hanem segíti a munkát. Nem attól teljesítesz jobban, hogy többet teljesítesz. A testünk kizsigerelése csak bizonyos ideig vállalható, és akkor sem biztos, hogy kifizetődő. Az öngondoskodás és a megelőzés nem csak szűrővizsgálatokra járást jelent (lásd tegnapi bejegyzés), hanem azt is, ha odafigyelünk és vigyázunk magunkra. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy megadjuk magunknak a pihenést vagy bármit, amire igénye van a szervezetünknek. Ez elméletileg szép és jó, de megnehezíti az, hogy a pihenés alatt jönnek a hülye gondolatok: "de hiszen dolgoznod/tanulnod/takarítanod kéne... annyi dolgod van, és itt lustulsz, ahelyett, hogy csinálnád, amit kell". Hogyan lehet máshogy gondolni erre az egészre? Hogyan ne legyen bűntudatod, lelkiismeret furdalásod, ha pihensz, miközben tudod, hogy muszáj pihenned? A pihenés az elsőszámú vagyontárgyad Képzeld el, hogy van egy csodagéped. Segít neked abban, hogy megtehesd a napi dolgaidat, teljesítsd a feladataidat, lehetővé teszi a helyváltoztatásodat, rajta múlik, hogy meddig élsz, kifejezheted vele magadat, az érzelmeidet, megvédheted vele magadat, küzdhetsz a családodért és a jogaidért... Szóval rengeteg mindenre jó. Rendszeresen viszed szervízbe, hogy ne legyen baja. Ha valamelyik üzemanyag nem tesz neki jót, akkor nem töltöd bele többet. Ha felmelegszik a túlhajtástól, pihenteted. Ha tönkremegy egy alkatrésze, kicseréled, ha csak kis renoválásra van szüksége, a fáradt olajat & a gőzd kiengeded. Rendszeresen tisztítod, gondoskodsz róla, hiszen nem alapszükséglet, hogy mindezt megkapja -- a csodagép pedig így sokáig fog működni. Nem kell elképzelned, ugyanis létezik, éppen benne ülsz, majdnem úgy, mint a Men in Blackben a kicsi ufó a bácsi fejében. Úgy hívják, hogy a tested. Akármivel is foglalatoskodsz -- család, barátok, vállalkozás, otthon, ambíciók és mindez egyszerre --, a legfontosabb, amibe ... Olvass tovább
